Keményfedél

Túl sokszor van karbantartás, elveszett bejegyzések, meg satöbbi, úgyhogy a mai nappal elköltöztem. Az új blogom onnan folytatódik, ahonnan itt elveszett:

http://kemenyfedel.blogspot.com/

Minden kedves eddigi olvasómat szeretettel várom az új lakásban.:)

Kaptam egy nagyon kedves levelet egy úriembertől, és szoktam értékelni az ilyen hangú kéréseket, akik nem tolakodnak, és érződik rajtuk (még akkor is, ha nem így van), hogy valóban figyelemmel írták, és tudja, kinek küldi el, nem pedig csak meglát egy blogot, és még a mélcím is elérhető, és hirdetni akar. Szóval figyelmesen elolvastam, megnéztem a weboldalukat is, bóklásztam is rajta, és úgy döntöttem, ki is teszem, hogy mindenki láthassa. Azt hiszem, egyszerűbb lesz, ha a leveléből idézek (kiemelések tőlem):

"...egy kedves ismerősöm egy kis független családi kiadó vezetőjeként egészen egyedi kiadványok írásába és kiadásába vágta a fejszéjét. Kis terjedelmű, elérhető árú könyvecskékről van szó, amik nagyszerű alternatívát jelentenek az emberek által általában unalmasnak gondolt élethelyzetek kitöltésére.
A kiadó új honlapját a www.tortenetbolt.hu címen tudod megtekinteni
A kiadó vezetője és egyben jelenlegi egyetlen írója, Scmidt Ági is papírra vetett néhány gondolatot a füzetekkel kapcsolatban:
"Az Arany Napkerék Kiadót az "olvasnivaló itt és most" hitvallás hívta életre. Célunk, hogy a szórakoztató irodalom közönségének, illetve az oktatás számára nyújtsunk hiánypótló alternatívát, több éves szakmai tapasztalatunkat, valamint az internet adta lehetőségeket kihasználva.
Az általunk publikált kiadványok célja, hogy az általában fölöslegesnek és unalmasnak titulált élethelyzetekben nyújtsanak szellemi és kulturális feltöltődést, szórakoztató és könnyed formában. Ezt a szemléletet ötvöztük honlapunkon egy egyedi keresési metódussal, amellyel könnyen kiválaszthatja a hangulatának, illetve idejének megfelelő olvasmányt. Az online rendelésnek hála, akár már másnap élvezheti a kiválasztott művet, bárki számára elérhető áron.
Az általunk kínált füzetek kis méretüknek és terjedelmüknek köszönhetően bármilyen élethelyzetben megoldást kínálnak, nőgyógyásznál, Apeh irodában, vonatra várva, metrón ülve, lyukasórán, értekezletre várva, híradó helyett, amíg köt a festék, amíg hat az injekció, letöltődik a program, sorban álláskor… A lista tulajdonképpen végtelen, annak bővítése magukra az olvasókra vár."
Az weboldalhoz tartozik egy frissen elkészült facebook oldal is: www.facebook.com/tortenetbolt ahol most minden új rajongó ingyenesen letölthet egy kiadványt."

Nézelődjetek gyakran, mert bár még nincs túl sok kiadványuk, biztosan bővülni fog a választék idővel.

Azért mesélek ilyen sokat a történetről, mert a fülszöveg hülyeségeket ír. Nyomokban SPOILERT tartalmazhat.

A könyv eredeti címe Gargoyle, ami vízköpő, viszont egy ideig a kiadó Lángoló szerelem címmel futtatta, ami ismerve a történetet, hathat akár arculköpésnek, vagy szarkasztikus humornak, attól függ, mennyire szeretnék jóindulatú lenni. A főszereplőnk ugyanis megégett, de olyan szinten, hogy számomra elképzelhetetlen, hogyan képes bárki is ilyen állapotban életben maradni. Kokózott, ivott, és épp hallucinált a szertől, amikor felkenődött a korlátra, szakadékba zuhant, és kigyulladt a kocsi, benne vele. Ezzel megfosztotta magát az emberi kinézettől, a normális élettől, a férfiasságától, és mindattól, amitől a múltban önmagának hitte önmagát. Később sokszor emlegeti tökéletes testét, szép és férfias vonásait, de valahogy mi sem látjuk őt többnek a múltban, mint aminek ő látta önmagát: én csak hímringyónak tituláltam magamban, de neki ez annyit tett, mint élt az előnyei adta lehetőségekkel. Viszont miután a teste formátlan üszökhalom lett, és a kínok kínját állja ki az orvosi kezelések alatt, úgy dönt, nem kér ebből. Pontosan kimódolja az öngyilkosságát, akkurátusan kibiztosítja elméletben magát, hogy biztosan sikerüljön (ez akaratlanul is szórakoztatott, hiszen olyan halálnemeket választott, amit halmozottan, egymás után végrehajtani némi túlélési tehetség kérdése lenne csupán), de aztán megjelent az ágyánál egy ápolt az elmeosztályról, egy nő, és minden megváltozott.

Nem, ez így túl nyálasra sikerült. Ugyanis semmi nem változik: ő ugyanúgy egy nyílt seb, visszataszító, és fogalma sincs, hogyan lesz képes a világban létezni, de egyelőre ez nem is lényeges. Toldozgatják, foldozgatják, közben pedig számolja a napokat, hogy mikor fogja Marianne-t viszontlátni, vagy mikor nyírhatja már ki végre magát. Amikor pedig Marianne megérkezik, pillanatokra elfelejti, hogy mi történt vele, mert a nő mesél a 700 éves múltjáról, és bár bolondságnak tartja, mégis valamiféle belenyugvással hallgatja, hiszen akár igaz is lehet.

Ez a történet a merő fájdalom, az érzékeny idegvégződések, egy roncs története, aki annyira plasztikusan, és szinte már-már közömbösnek tűnve, mesél a sebeiről, hogy ... na, szóval nagyon plasztikusan. Aki kis langyi love story-ra számít, az kerülje a könyvet, mert ez minden, csak nem szerelmesregény. A cinizmusa nem több egy olyan férfi reagálásánál, akinek semmi, de konkrétan semmi nem maradt, amiből önmagára emlékezhetne, amivel ugyanúgy funkcionálhatna, mint rég, embernek sem nagyon érzi magát, hát még férfinak.

Ebből a szétégett testmasszából Marianne történetei adnak nekünk is kiutat, hiszen állítása szeirnt 700 évet élt, szellemekkel társalog, akiket a mestereinek nevez, és azt mondja, most égett meg a srác harmadszor, és tényleg úgy viselkedik néha, és olyanokat mond, hogy attól bárki épeszű ember bolondnak tarthatja, de ő ezzel nem foglalkozik. Vízköpőket farag, visszaadja neki a szívüket, és megpróbálja felnyitni a pasi szemét egy másik valóságra, régmúlt életekre, más korok érzéseire.

Ez egy annyira furcsa és kifordult könyv, hogy először ledöbbentem, mert az egy dolog, hogy a külföldi beszámolók alapján tisztában voltam vele, hogy ez nem egy habosbabos érzelgős történet, de ennyi naturalizmusra, ilyen konkrétumokra nem számítottam, és ez első körben azért eléggé pofánvert. Oké leírom, mert ez így csak mellébeszélésnek tűnik: amíg a balesetre emlékezik, addig semmim különös (az első két-három oldal), nade onnantól, ahogy a kómából magához tér, és részletesen leírja, mi történik a testével, az hogyan néz ki, és hogy az orvosok milyen módszerekkel próbálják emberformába önteni, na az nagyon durva. És sok-sok oldalt szentel ennek. De mégis, valahogy úgy adja elő, azzal a cinikus távolságtartással, hogy együtt érzünk ugyan, de a gondolatait figyelve egy egészen más alak kezd kibontakozni előttünk, mint az a húskupac, ami a felületes szemlélőnek tűnne.

Marianne meséi nagyon tetszettek, elvitt minket a kolostor falai közé, az írnokok, másolók külön kis világába; megmutatja nekünk a hitnek azt az oldalát, amit mi, világiak, akikhez sohasem érkezett el az elhívatás hangja, soha nem tudunk megtapasztalni.

"De ha őket nem zavarja is a csend, gondolom, önöket annál inkább, hisz valamiképp velük együtt utaznak a kocsiban, így bizonyos értelemben kényelmetlenül érezhetik magukat; ezért mellőzöm e háborítatlan csend mibenlétének és minőségének taglalását - alig zavarja meg a kerekek csattogása-, nem írom le a lovak hátsó fertályát..."

Először nem is akartam idézni, mert a könyv egészéből kiragadva elég elrettentőnek tűnik bármilyen rész, de valahogy érzékeltetni akarom, hogy milyen is ez a könyv hangulatában, csak hogy senkit ne érjen meglepetés. Hát ilyen. Lassú, komótos, részletes, és ami ebből nem látszik, sőt egyik idézetből sem látszana, hogy mégis nagyon izgalmas, minden körülményessége ellenére. Van egy olyan tulajdonsága az ilyen stílusnak, hogy magába andalítja az embert, és amikor felnézünk a könyvből, hirtelen nem tudjuk, hol is vagyunk.

Érdeklődve figyelem a külföldi steampunk irodalmat, és bár vannak könyvek, amiket sokkal jobban magasztalnak ennél, bevezetésnek nagyon is jó kis történet ez. Andrew, egy gazdag ifiúr 18 évesen beleszeret egy whitechapeli prostiba, aki végül Hasfelmetsző Jack áldozatává válik, teljesen tönkretéve ezzel Andrewt. 1896-ot írunk ekkor, majd eltelik 8 év; úgy tűnik, Andrew eddig bírta Mary nélkül, és Charles, az unokatestvére éppen hogy csak meg tudja akadályozni az öngyilkosságát. Egy igen különös dolgot villant fel előtte, az időutazást. A hírek szerint ugyanis egy tudós megvalósította az időben utazást, de mivel ez visszafelé nem működik, Wells-hez irányítja őket, érzése szerint ugyanis az írónak van egy időgépe, ami ha valóban így van, talán segíthet a problémájukon. Merthogy Charles azt találta ki, hogy visszautazva az időben Andrew megakadályozhatná szerelme halálát, és megölhetné a Hasfelmetszőt.

De mint a fenti idézetből is látszik, nem fogunk olyan ripsz-ropsz választ kapni semmire sem. Itt minden lassan, komótosan, kimérten és terjengősen történik, mindez jó értelemben. Én olvasás közben nem csak a világra csodálkoztam rá, hogy hova ez a nagy sietség, de elég nehezen viseltem a váltásokat is. Amikor arról olvashattunk, hogy Andrew micsoda kínokat élt át, azt hittem, végig róla lesz szó, és tudomásul vettem, hogy így jártam. De nem, mert aztán jött az a rész, amikor Murray és csapata ráakadt az időalagútra, amiről először azt hittem, hogy unalmas lesz, de annyira belemerültem, hogy amikor elhagytuk Murray professzort, szabályosan meglepődtem, hogy ki ez az Andrew és mit keres itt? Én még akarok olvasni a nádemberekről meg a rózsaszín kősivatagról, Andrew meg oldja meg a problémáját, ahogy akarja. Egyszóval ez tipikusan az a magába szippantós könyv, de, és itt megint a fenti idézetre tudok csak utalni, akármikor nem lehet olvasni. Meg kell várni a hangulatot hozzá,  egyébként szerintem unalmas lesz és idegesítő.

A központi figura Wells, tőle indul, és hozzá vezet minden szál, ennélfogva neki kell kibogoznia azokat a bonyolult helyzeteket, amikbe a szereplők egyre jobban belecsavarják magukat. Mert úgy tűnik, semmi nem változik soha, de valaminek mégiscsak kellene változnia, és az ő kombinációs képességére van szükség, hogy meglegyenek a válaszok, és kilábaljanak hőseink a bajból, többek között ő is. De általa olyan kérdések is terítékre kerülnek, hogy milyen mértékű beavatkozást visel el a múlt, milyen kihatása van annak a jelenre, pláne, melyik jelenre hat ki,  mi etikus ebben az esetben, és mi nem az, egyszóval olyan morális problémák, amik az időutazással kapcsolatban muszáj, hogy felmerüljenek, még ha ezek csak elméleti problémák is.

Palma nagy tehetség: elülteti az olvasó fülébe a bogarat, hogy mitől is élt és uralkodott Viktória királynő olyan nagyon sokáig, vagy mitől is volt olyan precíz Wells regénye, Az időgép, közben pedig dehogyis van az úgy, az teljesen másképpen van, de az már spoiler lenne, hogy hogy is van. A könyvtolvaj egy hatalmas ötlet, Derek Shackleton története pedig egyenesen zseniális, de az igazi vonzerő Wells volt, a maga kis törékeny, satnya testével, és okos fejével, meg a regényeivel. A könyv igazából három történet, három különböző időutazással, és mindegyiknél eljön az a pont, ahol összekapcsolódnak a részek. Közben pedig jól körüljárjuk a szereplőket, és az időhurok okozta problémákat, és amikor leesik a tantusz, jót vigyorgunk, mert Palma nagy kópé.

Van egyfajta különös humora, ami nincs folyamatosan jelen, viszont időnként felvillan, akkor viszont muszáj felröhögni. Amolyan helyzet adta irónia, ha figyelmesen olvasom észreveszem, ha nem, átsiklom felette, viszont a történetek létre sem jöhettek volna e finom humor nélkül. Olykor viszont elkalandozott a figyelmem, mert ennyi beszédre, ami a dolgok legapróbb összefüggéseit is feltárja, és a legszerteágazóbban mesél, nem lehet mindig 100%-osan odafigyelni, de pont ezért, mert ennyire cikornyásan mesélt, igazából sose vesztettem el a fonalat. És le a kalappal Palma előtt, mert nagyon szépen szövi ezt a mesét, kézben tartja a szálakat, és nagyon ügyel, hogy a legutolsó részlet is a helyére kerüljön az olvasóban.

Nagyon értékelem, ahogyan Palma ír. Különleges és szokatlan, de igazi élményszámba megy ez a kalandregényes történelmi sci-fi. Egyre jobban imádom. És a regény végén a köszönetnyilvánítás keresetlen volt és egyszerű, és ettől nagyon őszinte.

Mindig azzal kezdem a posztom, hogy miért nem akartam ezt vagy azt kézbe venni, és miért vettem mégis kézbe, de itt egyszerűen muszáj ezt leírni. Na szóval, nem szeretem a humoros könyveket. Kiver a víz, ha arra gondolok, hogy nekem most muszáj lesz röhögnöm olvasás közben, mert ez egy vicces könyv, és ha mégsem tartom viccesnek, akkor valószínűleg én vagyok a fogyatékos. Nincs egy átlagos humorérzékem, a másképpen vicces dolgokat szeretem, úgyhogy még akár az is lehet, hogy az vagyok. És mondhatja nekem bárki, hogy ez milyen vicces, meg az milyen humoros, hamarabb veszek a kezembe egy genetikáról szóló tudományos értekezést, mint vicces könyvet. Épp ezért Wodehouse-t is csak kerülgettem, mert oké, az angol humor az másképpen vicces, de mi van, ha mégsem? Mi van, ha csak felültem egy angol uriember (így, rövid u-val) imázsának, és mégsem lesz az a humor, amit még én is élvezek?

Ami miatt mégis elkezdtem, az a Moly. Mégpedig a plecsniőrület. Véletlenül ráakadtam a Wodehouse-kihívásra, és annyira megtetszett az érte kapható plecsni, hogy csatlakoztam. Muszáj volt. Ezért a plecsniért bármit. A Jeeves-es történetek voltak a legszimpibbek, a Csengetett, mylord? óta nagyon bírom az angol komornyikokat, úgyhogy belevágtam, lesz ami lesz.

A Folytassa, Jeeves!-ben szerencsére nem csalódtam, élveztem az utolsó soráig. Pedig halmozottan hátrányos a helyzete, ugyanis ez nem más, mint egy novellafüzér, aminek a történeteit Bertie Wooster személyén keresztül a komornyikok gyöngye, Jeeves köti össze. Bertie egy gazdag léhűtő, kevés ésszel, Jeeves meg egy olyan inas, akinek sok esze van, mindenre tudja a legjobb orvosságot, szerelmi és családi kapcsolaton át a másnaposságig, viszont nyakas és szereti, ha minden úgy történik, ahogyan ő azt elképzelte. Bertie a végsőkig küzd ellene, de ha túl nagy az ellenállása, Jeeves megtagadja tőle a problémás helyzetekre szakosodott hatalmas tehetségét, és Bertie kénytelen engedni. És az, hogy ezek a tervek az esetek nagy részében nem a várt eredménnyel zárulnak, igazán nem Jeeves hibája. Egyébként, köztünk szólva, iszonyatos nagy balfék ez a Bertie az állandó segíteni akarásával.

Úgyhogy az úr a háznál végül is Jeeves, aki mindig keresztülviszi az akaratát a maga kis visszafogott, angolosan hűvös modorában. A legtöbb ellentét az öltözködéssel kapcsolatban van közöttük, Jeeves nincs igazán megelégedve ura ízlésével. De minden egyéb szónál többet mond az alábbi idézet:

"– ...Melyik öltönyét óhajtja viselni az utazáshoz?

–  Ezt.

Egy vidám, kockás öltöny volt épp rajtam; eléggé a szívemhez nőtt, ami azt illeti, sokkalta jobban szerettem az átlagosnál. Talán kissé váratlan, amíg az ember szeme hozzá nem szokott, de mégis, irtó szép kísérlet a szabó részéről; a klubban és másutt is fenntartás nélküli elismerést aratott a srácok körében.

– Igenis, uram.

Már megint ott volt a modorában az a bizonyos izé. Szóval abban, ahogy mondta azt, amit mondott. Nem tetszett neki az öltöny. Összeszedtem magam, hogy érvényt szerezzek a jogaimnak. Valami azt súgta, hogy ha nem vagyok nagyon óvatos, ha nem nyirbálom meg a fickót még bimbajában, akkor elharapózik. Határozottan eltökélt fazonnak látszott."

Mindenkit csak buzdítani tudok, hogy olvasson Wodehouse-t, mert annyira jó, és tényleg humoros. Nagyon élveztem. Legislegislegjobban a legutolsót. Azt Jeeves tolmácsolja. Haláli. Ha a többit is ő mesélte volna, talán Bertie-t is megkedvelem kicsit.

Nagyon jót szórakoztam Esmeralda kirohanásán a molyon, és aztán meg úgy voltam vele, hogy a romantikás könyvek kedvelőinek szemében  már úgyis elástam magam, úgyhogy nyugodtan bevállalhatok egy ilyet is, ha már kitört rajtam a kalandvágy. Nem várok én nagy durranást, egyszerűen érdekel, hogy az átlag IQ-szegénységben szenvedő nők hogy látják a világot, mennyit látnak meg belőle, hogy élik a mindennapjaikat, és hogy fogom viselni én az ő mindennapjaikat. Igazi MM (mazochista moly) könyvnek tűnik, ami simán elmenne egy FFG-féle büntinek nálam, dehát ő nincs ennyire kegyetlen. Úgy tűnik, hogy eleve negatívból indul szegény Fejős, ami így is van, mert a saját sztereotípiáim rabja vagyok általában, és én már elkönyveltem őt olyan könyvek írójának, amit szerény személyem értéktelennek tart, olvasását időpazarlásnak, a vele való foglalkozást meg unalmasnak. Viszont biztosíthatok mindenkit, ha valami jó, azt a sztereotípiáim ellenére is elismerem, meg egyébként is, ne utasítsak el valamit zsigerből úgy, hogy fogalmam sincs róla. De azért gyenge idegzetűen ne olvassák tovább, bár még én sem tudom, hová fog kilyukadni a véleményem, ugyanis azonnal leírom, mikor mit gondolok épp, épp ezért cseppet hosszúra fog nyúlni, ebben biztos vagyok.

Azonnal felvontam a szemöldököm, amint megláttam, hogy köszönetet mond egy bizonyos Fifike hivatalos életrajzáért. Nekem Fifikéről első körben egy masnis zsebkutya jut eszembe, akiről első látásra úgy tűnik, hogy nagyon békésen megül gazdája nercbundás karján, aztán egy óvatlan pillanatban az ember seggébe harap, miközben a gazdája gügyögve szidja meg Fifikét, hogy 'nem sabad ijet cinálni', mi meg csak pislogunk, hogy hogy került ez a békésnek tűnő jószág tizedmásodperc alatt a hátsónkra. Na mindegy, szóval Fifikének köszönjük, hogy létrejött ez a könyv. Első rossz indítás.

Második rossz indítás: bemutatja a szereplőket. Semmit nem bíz a véletlenre, nehogy félreértsem, és valami mást szűrjek le az élethelyzetből, mint amire ő szánta a szereplőket.

Hanna válik, és önmagát keresi - hát csodálkozunk, hogy el akarnak válni tőle?! Én sem tudnám elképzelni, hogy a házastársam önmaga nélkül legyen.

Aztán ott van Móni, a 'rekorder'. Hogy mitől rekorder? Mert van két gyereke, és még 38 évesen is maga mellett tudhatja a férjét. És ami a legjobb: pénzkeresés helyett vámpírkönyveket ír gyerekeknek. Konkrétan vámpírmesekönyvet. (itt azért megnyúlt egy kicsit az arcom. nehogymár most mindenki elkezdjen ezen felbuzdulva vámpírkönyveket írni gyerekeknek, mert akkor az utókornak semmi értékes nem marad, ugyanis az értéket nem fogják bevállalni már a kiadók a vámpírmesekönyvdömping miatt.)

Aztán van egy szerkesztőnk, aki egy félházas (válófélben lévő) pasira cuppant rá, meg egy buzifiúnk, aki próbál rendet vágni a csapongó női érzések között.

Megnyugodva konstatálom, hogy ez tényleg nem regény. Egy szappanopera forgatókönyve, szóval igaz a fülszöveg. De aztán jön az első izé: Hanna a bemutatkozásnál (mármint amikor egymásnak mutatkoznak be) halálosan szerelmes, és friss házas, (akkor miért is egyedül megy hajókirándulni?), viszont az elején lévő bemutatás szerint elvált. Móni a rekorder igazából nem is rekorder (szűröm le nagy nehezen), mert már egyszer elvált, mert valszeg ő sem találta önmagát, de aztán meglett, ezért lett új férje is. (úristen, ez végig ilyen bonyolult lesz?!) A bemutatás nem szólt az új pasija lányáról, talán mert jó mostoha-szokás szerint semmibe veszi. Szóval volt egy kis zavarom az időkkel, de kikövetkeztettem, hogy az eleje majd csak a nemregény eleje után következő helyzetet mutatja be. És akkor itt megijedtem: mikor fog az kiderülni, hogy miről fog ez szólni??

Azonnal meg is nyugodhattam, mert az 1-es szám alatti rész már a lényegre is tér: összeülnek, hogy problémát tárgyaljanak meg. Oké, ez már sima terep.

MI?? válási gyászparti?! - itt hirtelen megszűntem gondolkodni, és folyamatosan az a kép kúszott be az agyam helyére, amikor egy általam ismeretlen nő tévedt az irodába, és közölte a főnökömmel, aki egyébként ismerte, hogy esküvőt tart a kutyájának, aki vemhes, és mégse szülhet lányanyaként. Na, ott is így lefagyott a vezérlőegységem.

"- És mi volt a válasz?

- Negyvenkettő." - értem én, Fejős olvas Douglas Adamset, és biztos, ami biztos, ezt a világ tudomására is hozza. Vagy ha nem olvasta, a filmet biztosan látta, de az is lehet, hogy máshol látta, megtetszett neki, és úgy döntött, beleírja. A lényeg, hogy marhára nem volt semmi értelme.

Az a tűsarkús, fehérneműboltos, szívtipró, 84 éves nagyi, na az tényleg gáz. 84 évesen inkább örüljön, hogy lyuk van a seggén, és nem kell pelenkázni, nemhogy tűsarkúban glasszáljon. Elvárnék némi életszagúságot, az sem lenne sokkal érdekesebb, mint ez... (itt azért felmerül bennem a kérdés, hogy mijajófenét olvasok én?! és kezd a cérna foszladozni.) Egyébként a dumája jó az öreglánynak, csak nem hiszem, hogy egy 84 éves nénivel beszélgetve ezt fogom hallani tőle.

Magáról a történetről nem is tudom, mit lehetne írni. Lehetnének átlagos emberi sorsok, de nem vagyok hajlandó elismerni, hogy léteznek ennyire sekélyes és egyszerű emberek, és ezzel együtt megkérdőjelezem ismételten ezeknek a semmitmondó könyveknek a létjogosultságát. Én elhiszem, hogy van, aki szereti, és nyilván attól, mert én értéktelennek tartom, nem fogja beszüntetni senki sem az ilyen könyvek írását, sem a kiadását, de ez a véleményem, és kész. Szerettem volna belelátni valami magvas gondolatot, mondjuk a társadalmi kérdésekről, vagy a nők helyzetéről, vagy az emberi kapcsolatok felszínességéről, és ezzel együtt vártam volna megoldási alternatívákat.

Sőt, vártam volna valami konkrét problémát - nos, ez sem volt. Szánalmas emberek nyavalyognak a Fejős kreálta, ostoba életükön. Úgy nem jó, ahogy van, az nem jó, ami volt, az sem jó, ami lehetne. Baj, ha szülni kell, baj, ha nem akar a pasi gyereket. Baj, ha nincs pasi, mert egyedül kell eltartani magát, és probléma, ha van, mert megszűnik az önállóság, és elveszik a szabadság. Baj, ha a férj nem akar gyereket, ezért gyorsan váljunk el, majd utána jön a 'jaj, miért is váltam el, unom a párkeresősdit, vissza akarom kapni a férjem' sirám.

Komolyan ilyenek lennénk? Nem hiszem, azt viszont el tudom képzelni, hogy vannak emberek, akiknek csak eddig terjed a világlátásuk. De hogy ezt még le is írják? Értem én, hogy sokan szeretnek semmitmondó hülyeségek felett jajongani, de erről könyvet írni minek? Pláne ilyen hosszút. Mert először azt hittem, hogy rövid. Nem. Ez marha hosszú.

Igazából ami nekem borzasztóan visszatetsző volt ebben a könyvben, az a másik gátlástalan kitárgyalása. Lehet, sőt, biztos vagyok benne, hogy ez az én fogyatékosságom, de nekem soha nem voltak olyan traccspartijaim, ahol az éppen aktuális volt terítéken. Egyszerűen idegen tőlem, hogy kitárgyaljam a párom, akár szeretem, akár nem, akár életem pasija, akár nem, ők viszont folyamatosan ezt csinálták, és ettől én rosszul voltam. Összeültek, és dőlt belőlük a szó, hogy a másik ilyen, meg olyan, meg ezt mondta, meg azt csinálta... áh.

Ami még botrányos, hogy a dokival azt javasoltatja Fejős Hannának, hogy ha már a férje terméketlen, és van olyan hülye, hogy mindenáron vele akar élni mégis, csináltassa fel magát valaki mással, és majd meglátja milyen hálás lesz érte a férje is. Mivaaaan?! Eszednél vagy, ember?!

Meg egyébként is, ez a folyamatos utalgatás a Marsra meg a Vénuszra... nekem olyan, mint amikor valaki a '80-as évek zenéjét sztárolja. Azóta a világ tovább lépett, ő meg valahol útközben lemaradt, és már nem is akar felzárkózni. Elavult, ócska jelzők, bár igazából tökéletesen illik ehhez az ócska könyvhöz.

Az egyetlen épkézláb ember Márk volt, a buzifiú, akiről először azt hittem, nagyon fogom utálni, mert buzi, de aztán hálát adtam istennek, hogy legalább nem veszett ki az ész egészen, és általa meg tudtam őrizni ép elmémet. Jó fej, jó dumákkal, két lábbal a földön, a többiek mellett egészen reális karakternek tűnt, bár egy tisztességes könyvben nem állta volna meg a helyét ő sem. Miatta lett 1 pontos a könyv.

"aki negatívan rezeg, az rossz döntéseket hoz" - Éva, kedves, te mennyire rángatózhattál vajon, mikor írni kezdtél...? Egyébként köszi, még soha nem olvastam könyvet, ami ennyire ne szólna semmiről. Kellett ez is, csak hogy tudjam, a semmivel is lehet pénzt keresni. Ja, és a Fifi... az tényleg egy ilyen kis korcs. Ez a könyv meg nemes egyszerűséggel fos.

Tinikorában mije van az embernek? Na, mije? Pasiügye. Rakásra. Legalábbis normális esetben. Nekem mim volt? Karakteres szereplők garmadája, akikhez persze egyetlen fiúcska sem ért fel a környezetemből. Elvégre ki az a halandó, aki felveheti a versenyt Rochesterrel, Rhett Butlerrel, vagy Toranaga szannal? Persze, megnyugtatok minden azonnal aggódni kezdő blogolvasót, hogy azóta felnőttem, és kiegyensúlyozott lelkivilággal lavírozok az élet háborgó tengerén, egy Igazi Férfiemberrel az oldalalom, úgyhogy nem szenvedtem tartós károsodást.

Viszont azért azok a szereplők, azok nagyon nagy nyomot hagytak bennem, ha még ennyi idő távlatából is emlékszem a nevükre. (ez nem mindegyik volt pasimra jellemző.) Kezdjük a sort Rochesterrel. Mint mindenki, aki fiatalon olvasta a Jane Eyre-t, én is valamilyen szinten szerelmes voltam Rochester hevesen visszafogott, morózus, morgós és a végére kisebbségi érzésben is szenvedő alakjába. Valamikor 10-11 évesen, a lehető legformálhatóbb időszakomban találkoztam vele, és biztosan hozzájárult ahhoz, hogy nem bírtam a picsogó, érzelgős alakokat életnagyságban, és azóta sem sikerült megkedvelnem a férfiaknak ezt a típusát. Sokszor olvastam a könyvet, és minden olvasással egyre biztosabb voltam benne, hogy én sokkal jobban tudnék bánni Rochesterrel, és persze megvolt az elméletem arra, hogyan kell egy ilyen mindig rosszkedvű, de ettől függetlenül érdeklődő, távolságtartó, és mégis szeretetre vágyó emberhez közelebb kerülni.

Másik kedvenc szereplőm Rhett Butler, és bár Scarlettet nagyon bírtam, el sem tudtam képzelni, hogy mit eszik egy ilyen elkényeztetett, hisztis némberen, akinek még ott a fenekén a tojáshéj. Aztán persze később, amikor a változó idők és az a sok rossz, ami történt Scarlettel, kicsit átformálta, akkor már értettem, de akkor meg az nem volt világos, hogy miért nem képesek egymás mellett élni, ha már egymás nélkül nem megy? Itt nem akartam Rhettel jobban tudni mindent, igazából nem is nagyon kavarta fel a lelkivilágomat, inkább azért emlékezetes, mert egy remekül megrajzolt, talpig férfi karaktert alkotott Margaret Mitchell, és ez tudat alatt, de megalapozta a karakterábrázolásokkal szembeni elvárásaimat. Scarlettről nem is szólva, meg úgy alapvetően egy nagyon élvezetes és jó könyv az Elfújta a szél mindenféle szempontból. A filmet nem vagyok hajlandó megnézni, viszont pont olyannak képzeltem Rhettet, mint ahogyan Clark Gable kinéz.

A fentiek sorából nagyon kilóg a következő férfi, Frank Herbert Dűnéjének Paul Atreidese. Itt ugyanis nem a megrajzolt férfialakon volt a hangsúly, hanem a világon, a politikai és hitéleti viszonyokon, ahová Herbert helyezte főszereplőjét. Teljesen magával ragadott a Tisztelendő Anyák életmódja, a Bene Gesserit, a fűszer és a politikai cselszövések világa, és ámulattal figyeltem azt a lavírozást, amit Paul Muad'Dib véghezvitt, hogy megvalósítsa önmagát. Kicsit irigyeltem is a képességeiért, de amit a végén bevállalt, na azt már én nem mertem volna, de ezzel csak még inkább kiérdemelte a tiszteletemet.

És ha már a politika szövevényes talajára tévedtünk, akinek itt igazán helyt kellett állnia, az Clavell Shogunjának sóguna, Toranaga szan volt. A valóságban ő volt Tokugawa Iejaszu, és ától cettig utánaolvastam nem csak a kornak, de a személyének is. Annyira magas piedesztálra emeltem, hogy még az idő sem volt képes kikezdeni a burkolatot alatta, szemben mondjuk Rhett Butlerrel, akinek személye az idők során igencsak leértékelődött. Ha azt a könyvet kellene megneveznem, ami formálta a személyiségemet, az mindenféle szempontból a Shogun lenne. És az ő személye azért is emlékezetes, mert először a sorozatot láttam, és a könyvhöz csak jóval utána jutottam hozzá, és a filmen nagyon nem bírtam Toranagát, de csak azért, mert nem értettem. A könyv egészen másképpen ábrázolja, és nyilván ott követni lehetett azokat a gondolatokat, hozzáállásokat és viszonyokat, amiket a filmből nekem nem sikerült leszűrnöm.

És persze nem maradhat ki a sorból a nyomozók gyöngye, a két lábon járó pengeéles elme, Holmes sem, bár neki inkább az esze brillírozott a könyvekben, a karaktere valahogy egy picit kontúrtalan lett. De persze ettől függetlenül imádtam, annak ellenére is, hogy élt a szerrel, ami számomra egy megvetendő emberi gyengeség, de nála még ez is belefért.

Dallos Sándor Munkácsy Mihályról szóló könyvében szembesültem egy, a művész férfiakra nézve igen negatív sztereotípiám megdőlésével, és rájöttem, hogy a művész is tud nagyon férfi lenni. Valahogy azt gondoltam, hogy elvannak a saját kis világjukban, alkotnak, ki jobban, ki rosszabbul, de érzékenyek, ami nem baj, de mindezt affektálva és látványosan szenvedve teszik, ami viszont már nagy baj. Ha lehet hinni Dallosnak, Munkácsy nagyon nem ilyen volt: vehemens, hirtelen haragú, nagy érzelmű, és nagy hangú embernek ábrázolja, aki ha kellett, az asztalra tudott csapni, egyébként meg igazán jól bánt az ecsettel.

Aztán eltelt sok-sok év, rengeteg könyv megfordult a kezeim között, igazán kiválóak is, de emlékezetes férfikaraktert nem igazán alkotott senki, mígnem aztán kezembe került George R.R. Martin könyve. Martin nem fél az emberi lélek sötét oldalától, és nem kíméli a szereplőit sem a jótól, sem a rossztól. A sok remekül megrajzolt karakter közül nekem Tyrion emelkedett ki, ami számomra azért meglepő, mert nem tudok olyan pasira férfiként felnézni, aki alacsonyabb nálam, nála viszont nem volt más választásom. Szeretem az okos alakokat, és jobb szeretik az írók a férfiaknak adni az észt, mint a nőknek, de maradjunk is annyiban, hogy igazából jobban is áll nekik.

És elérkeztünk a jelenhez, ahol vén fejjel két pasi csapdájába estem bele, és ha választanom kellene közöttük, semmiképpen sem döntenék egyik mellett sem, (de ellenük sem), ők pedig Barrons Moning könyvéből, és Pritkin Chance tollából. Ők voltak azok, akik ennek a posztnak a megírására inspiráltak, hogy lám, hogyan lehet eljutni az úri hűvösséggel megáldott Rochestertől két ilyen nagyon elvadult fazonig, mint ők, nagyjából 27-28 év alatt. Barrons és Pritkin lecsupaszított valója az, ami engem igazán vonz. Az az állatias ösztön, amit csak időlegesen tudnak korlátok közé szorítani, és minduntalan feltör belőlük. Tetszik, hogy nem titkolják önmagukat, felvállalják, hogy ők ilyenek: durvák, olykor faragatlanok, ha tetszik, fogadjuk el őket így, egyébként fel is út, le is út. És ebben a hazug világban nagyon üdítő az ilyen őszinteség, bár nyilván csak azért, mert nem velem bunkók, és nem belőlem szorítják ki a szuszt egy kis információ reményében. Ebből is látszik, hogy önzőségük határtalan, mégis nagyon érdekes és színes figurák, akikért olyan igazán és jóízűen lehet rajongani, a messzi biztonságból.

Nektek kik a rajongott karaktereitek?

Most mesélek egy kicsit arról, hogy én igazából nem szeretek kiadatlan könyveket olvasni, mert sose tudhatom, mennyire fogok szenvedni, mert sokan nem tudnak mit kezdeni az idejükkel, és azt hiszik, írni mindenki tud, ők is. Igaz ez sok, mostanában kiadott könyvre is, a könyvespolcról is az ölünkbe hullhat egy ilyen "csoda", nem csak az asztalfiókból. És hogy miért olvastam el mégis?

Először is, felkeltette a figyelmem a borító. Nagyon ötletes volt, és mint utólag kiderült, tökéletes tükre a könyv történetének. Chrisnél láttam, hogy olvassa, és amikor azt mondta, hogy jó, akkor vettem a bátorságot, megkerestem az íróját (de előtte jól megnéztem a blogját ), és elkértem tőle a könyvet. És milyen jól tettem.

Őszintén szólva nem tudom, a kiadók mi alapján szelektálnak, mi az, ami miatt azt mondják egy könyvre, hogy kiadlak, és mitől dobnak félre fintorogva mást, mert megintcsak az újabb megjelenésekre tudok hivatkozni, nem feltétlen a minőségi irományok kerültnek a nyomdába. Hogy Viki miért nem talál kiadót, számomra rejtély. Ez ugyanis egy nagyon jól összerakott, igazán ötletes történet, minőségi stílusban megírva, és tartalmaz minden olyan elemet, ami miatt azt mondom a könyvre, hogy jó. Na, nem, kiváló, mert nem, de élvezetes, izgalmas, és teljesen bele tudtam feledkezni, és közben nagyon jól éreztem magam a szereplőkkel is, meg ebben a káoszban létező városkában is.

A történetről annyit, hogy van egy város, valahol, valami meg nem nevezett helyen, egy olyan bolygón, aminek három holdja van, ebből az egyik, az Őrült Hold igen különös hatást gyakorol Niobára: a város és a bennük lakók állandó körforgásban élve folyamatosan változnak. Az emberek másik testben ébrednek, más szülőkkel, más gyerekekkel, másik házban, máshová kerül a munkahelyük, az iskolákat úgy kell felkutatni, ráadásul maguk az épületek is átalakulnak, de úgy tűnik, ezt a városlakók szinte természetesnek veszik, és megtanultak vele együtt élni. Mia, főszereplőnk, egyik éjjel épp a nyitott ablaknál álldogál, a fekete massza, ami a változásokért felelős, hömpölyög alatta az utcán, amikor a szomszéd háztetők felől rászólnak, hogy csukja be az ablakot, különben elnyeli a massza. Aztán a hang tulajdonosa vidáman tovaszökell a tetőkön, és eltűnik a szeme elől. Másnap viszont újra látja, és mivel ő az egyetlen, aki még ugyanúgy néz ki, mint előző nap, Mia a nyomába ered, és annyira a nyakába akaszkodik, hogy végül Lancester az asszisztensnőjévé nevezi ki. Lance tudós, és a változást tanulmányozza, és Mia igazán élvezi, hogy ő is részese lehet ennek, és ebben a folyamatosan változó káoszban valaki biztosít neki egy kis állandóságot. Megtanul ő is a háztetőkön mászkálni, megismerkedik a magába forduló Lance családjával, és a tudóshoz is egyre közelebb kerül, és minden súrlódásuk ellenére együtt próbálják meg megoldani Nioba titkát, ami egyáltalán nem zökkenőmentes, ugyanis a városban nem csak emberek élnek ám...

Úgy gondolom, látszik, hogy nem egy mindennapi történet, és akárcsak Sansa esetében, akinek időközben megjelent az első regénye, Viktóriánál is csak reménykedem benne, hogy egyszer valamelyik kiadónál jó kezekbe kerül, és vele is lehet majd találkozni a boltok polcain. A regény nagyon tetszett, ez gondolom érezhető, bár szerintem voltak apróbb hibák, amiktől számomra mégsem tökéletes.

Eleinte például a halálba idegesített Lance magázós affektálása, és hogy ennek ellenére Mia mégis tegezte. Megszoktam végül, nem volt más választásom, de  nekem nagyon természetellenesnek tűnt, elvégre mégiscsak két fiatalról van szó, még akkor is, ha Lance az, aki. Végig az volt az érzésem, hogy élőben Viktória valószínűleg nagyon szeret beszélni, mert a könyv is cseppet terjengős volt, és szószátyár. Nem azért, hogy csak mondja, mondja, hogy teljenek a sorok, hanem attól, hogy mindent leírt a lehető legaprólékosabban. A történet folyamatos volt, nem tört meg sehol, nem voltak érthetetlen ugrások, tényleg olyan volt, mintha folyamatosan, a nap minden percében a szereplőkkel lettünk volna, de nekem ez ilyen mélységig akkor is sok volt. Úgy éreztem, soha nem jutunk el a lényegig, csak kerülgetjük, egyszer nagyobb, másszor kisebb ívben. Aztán ott van Mia, a maga 17-18 évével, aki nekem eleinte úgy tűnt, nem több 13-nál. Lance karaktere igazán sajátságos, és nagyon jól ki van dolgozva, és Mia bohókás, szeretni való oldala is nagyon érezhető, mégis hiányoltam belőle valamit; talán azt, hogy próbáljon meg néha kicsit nő lenni. Mert nem éreztem, hogy akarna, ő csak úgy volt azzal a nagyon kedves és mindig jókedvű lényével.

De a pozitív élmények többségben voltak, összességében nagyon élvezetes volt olvasni, igazán jól szórakoztam, megszerettem a szereplőket is, és izgalmas kalandokban volt részem, ráadásul mindez remek humorral párosult. Köszönöm Imre Viktóriának a lehetőséget, hogy elolvashattam a könyvét, és drukkolok neki, hogy valaki felfigyeljen rá, mert nagyon kiemelkedő nem csak a fantáziája, de a tehetsége is.

Elviekben hamarosan megjelenik Moning Tündérkrónikák sorozatának negyedik része, ami angolul a Dreamfever címet viseli; hogy magyarul mi lesz, nem tudom, remélhetőleg ezt is ötletesen fogják lefordítani, akárcsak a többit.

Nem győzöm ajánlani Kata blogját, ahonnan mindenki szemezgethet magának: az is, aki csak kíváncsi a sorozatra, hogy milyen lehet, vajon fog-e neki tetszeni, érdemes-e áldoznia rá, és az is, aki már olvasta a részeket, de még nem elég neki, és minél többet szeretne tudni mindenről és mindenkiről, aki csak megfordul a könyvekben. Én nehezen bírtam a folytatás nélkül, és nagyjából mindenkit igyekszem rávenni arra, hogy olvassák, mert annyira jó, hogy aki szereti a lazább könyveket, annak semmiképpen nem szabad kihagynia.

Itt, akárcsak Chance-nél, megfigyelhető egy felfelé ívelő tendencia a történet és a könyvek minőségével kapcsolatban, és ez már csak azért jó, mert akinek az első rész bejön annyira, hogy kézbe vegye a másodikat, az tuti, hogy rajongó lesz. Mert ebből a könyvből egyszerűen semmi nem elég, és kifejezetten irigylem a jövőbeni olvasókat, mert nekik egyszerre a rendelkezésére fog állni az összes kötet, és nem fognak minden reggel a kiadó honlapjára remegő kézzel és tikkelő fejjel kattintani, hogy vajon fenn van-e már a következő rész. Egyszerűen függőséget okoz.

Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy mi a legvonzóbb a könyvben, azt mondanám kapásból, hogy Barrons, de aztán jobban belegondolva csak az ő figurája nagyon kevés lenne az addiktizálódás ilyen fokához. Mert ha teszem azt Mac, a főszereplő, megmaradt volna olyan idegesítőnek és sekélyesnek, mint amilyennek az első rész elején tűnik, azt hiszem, nem érne semmit a sorozat. Neki is megvan a maga bája és vonzereje, ami nem feltétlen fogja a pasikat arra késztetni, hogy kikapják kedvesük kezéből a könyvet, viszont képes bennünk, nőkben, valamiféle összetartozás érzetét kelteni. Egyre jobban megismerve őt, jó haverokká válunk, megismerve az értékeit, egyre jobban megbecsüljük, nagyon kedveljük, és lassan, így a negyedik rész közepe táján, még talán tisztelettel is adózunk neki. Mert Mac egy okos lány, bármennyire is nem tűnik annak először, csak egy ingerszegény környezetből egy ingerekben eléggé bővelkedő helyre csöppenve idő kell neki az átállásra.

És ez az ingergazdag környezet egészen páratlan: a seelik és unseelik világa annyira sötét és torz ahhoz a képhez képest, ami a tündérekről él bennünk, hogy felmerült bennem, hogy talán Moning tudja jobban, nem a hagyomány. Bár szexszel ölő tündérrel még nem találkoztam, de hiszek a párhuzamos síkokon létező világokban, és ki tudja, nem-e van valahol egy olyan hely, ahol ezek a lények megbújhatnak, és lehet, hogy Moning álmában találkozott velük.:)

A szexszel ölő tündér sokakat elképeszt először, és gyorsan eldobják a könyvet miatta, pedig nem kellene. V'lane-ről van szó konkrétan, aki egy jóindulatú, kedves, ám haragos lénynek tűnik, szinte istenségnek, aki tudja, hogy kit mivel lehet a legjobban befolyásolni, és tetszik, nem tetszik, velünk, emberekkel szemben az érzékekre hatás a legjobb manipulációs módszer. Mert ezek a lények férfialakot öltenek, és nőket csábítanak el, akik nem csak a szex miatt lesznek rabszolgák, hanem minden olyan érzés és vágy miatt, ami ezzel jár. És ők ezt kihasználva szívják el az életerőt, és eszik bele egyre jobban magukat a mi világunkba. Szinte berágják magukat közénk, elpusztítva ezzel nem csak minket, de mindet, amit a világunknak adtunk valaha is. Úgy tűnik, hogy csupa rosszat teszünk, hogy folyamatosan gyűlölködünk, és mi is csak pusztítjuk egymást, de ha egyszer rajtunk kívül álló okok számadásra kényszerítenének bennünket, rájönnénk, mennyi jó semmisülne meg az emberiség végével.

Szóval V'lane-nél tartottam, és az ő joviálisnak tűnő viselkedésénél; hogy hozzászokva ahhoz, amit eddig tennie kellett, ha el akart érni valamit, Mac-et is folyamatosan ki akarja varázsolni a bugyijából, és mivel Mac ellenáll, vagyis sokszor csak igyekszik, nem mindig túl nagy sikerrel, ebből nagyon vicces helyzetek adódnak. Mac vele szemben is hozza a szokásos formáját: szemtelen, beszólogatós és csipkelődő, ráadásul mindig résen van, és nem hagyja, hogy bárki is átverje, akármekkora orgazmushoz is képes juttatni. Azért ez jó, nem? Hány ilyen nőt ismertek körülöttetek?;) Szóval Mac-et szeretni fogjátok.

Aztán ott vannak a mindenféle lények, embertől kezdve rinófiúkon át a vámpírig, meg a Nagyúrig, és Barronsig. Barrons és a Nagyúr kivételével elég kiismerhető mindenki, mivel nagyon jól megrajozta Moning a személyiségüket. Lehet őket kedvelni vagy utálni, de egytől egyik érdekesek mindannyian. Főképpen Barrons, aki nagyon titokzatoskodónak tűnik, de azt hiszem, ez inkább a személyiségének a része, mint szándékos ködösítés. Nem beszél magáról, mert az a legjobb Macnek, ha nem tud róla semmit, (és gyanítom, Barronsnak is az a legjobb, amíg Mac fel nem készül arra, hogy teljes mélységéig megértse, micsoda és kicsoda Barrons, milyen belülről, és miért lett olyan), viszont ez a csomó kérdőjel körülötte tökéletes alkalom a találgatásokra. Rengeteg elméletet állítottunk már fel Zenkával, valószínűleg a felének nincs semmi értelme, a másik fele meg ezért vagy azért nem úgy lesz, és csak egy-két dolgot találtunk el, de annyira jó gondolkodni ezeken, hogy csak na, És ez kizárólag társas gondolkodás kell, hogy legyen, mert nekem ez tűnt fel, és arra emlékeztem, Zenka meg másra figyelt fel, és arra emlékezett, amire én nem, és így duplán szórakozunk.

És végül hadd jegyezzem meg, hogy a fülszövegek enyhén szólva siralmasak. Nagyon ritkán olvasom el, általában gyorsan el is felejtem, selejtes vagyok, és cím meg borító alapján választok könyveket, és itt sem olvastam volna el, ha Zenka nem említi a tesója reakcióját a fülszövegre. Hát mit mondjak, igaza volt. Ráadásul nem is az a lényege a történetnek, amit ott kiemeltek, viszont ha valaki az alapján akarja eldönteni, akarja-e vagy nem, hacsak nem az erotikus-romantikus könyvek nagy rajongója, és mindenáron a konkrét élvezetet keresi a könyvekben, az tuti elszalad. Ez nem erotikus könyv, nem is romantikus, ez igazi fantasy, ami mentes ugyan a prűdségtől, viszont nem célja a kefélések különböző pózokban történő bemutatása. Története van, amit Moning nagyon jól mesél el, amit el kell olvasnia mindenkinek, aki egy igazán jót akar szórakozni. Én igazából receptre adnám ingyen, depi és szomorúság, valamint kóros unalom ellen.

Olvasásra fel. Szóljon, akit sikerült meggyőznöm, és hogy hallgat-e rám ezek után is, vagy inkább sose jön fel többet hozzám könyvajánlót olvasni.:)

A képek Karen oldaláról valók.

VII. hét (aug. 15 - 21.)

• Olvasási szokások változása
• Évszakok és könyvek, avagy milyen könyvet olvasol tavasszal, nyáron, ősszel, télen?
• Olvasási szokások: hol, mikor olvasol szívesen? (otthon, tömegközlekedésen, parkban, erkélyen, reggel, délben, este, stb.)

Szeretem az esős, havas, szeles könyveket, minden időben. Nyáron azért, mert már az hűsít, ősszel és télen azért, mert a szoba melege megóv a kinti széltől, és azoktól a viharoktól, amik a könyvekből jönnek, tavasszal pedig azért, mert ha felnézek a könyvből, odakinn a csodaszép táj, a virágba boruló fákkal, és a fakadó rügyekkel, és ennek a tudatában nyugodt szívvel temetkezek vissza a hófújásba is.

Amióta blogok, sokkal többet és rendszeresebben olvasok, és sokkal több mindent kipróbáltam, mint egyébként tettem volna. Előtte csak bizonyos típusú könyvek felé nyúltam a polcon, nyugodt olvasó voltam, háborgástól mentes, mivel igen kevés silány olvasmányban volt részem. Nem mondom, néha előfordult, de nagyon ritkán. Aztán jöttek a blogok, és olyan szépen, kívánatosan írtatok a könyvekről, hogy azt is ki kellett próbálnom, amit előzőleg észre sem vettem volna. Így lettem én hisztis, háklis és kukacos olvasó, aki, ha nem tetszik neki valami, ízekre képes szedni a regényt, talán mert én magam sem akarom elhinni, hogy tényleg annyira gyenge, és idétlen, és semmitmondó, és unalmas, vagy épp akármilyen.

Legszívesebben otthon olvasok, esetleg várakozás közben, bár attól függ, mire kell várakozni. Ha a falon villogó hívószámra, akkor fél szemmel mindig a táblát kell lesni, én viszont úgy szeretem, ha amíg olvasok, akkor a könyvben élek, és én vagyok az összes szereplő, és minden történés, és a könyv a mindenség, és én vagyok a közepén. És ha kizökkentenek, ideges leszek. (Lám, még ideges olvasó is tudok lenni.)

Köszönet Andiamonak a játék megszervezéséért!

A hét molypolca.