Keményfedél

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Mayer Ingrid

" Milyen értelmetlen játék. Viszont túl jól van kitalálva. Végső soron nem lehet akárkit bevenni a csapatba, ha nem tudsz teljesen megbízni benne."

Erről a könyvről először bővebben a könyvmolyoknál olvastam, és mivel annyira jó volt Borostyán ajánlója, kedvet kaptam hozzá. Japán 15 évesek gyanútlanul osztálykirándulásra indulnak, majd valami egészen más lesz belőle. A feltételezett Nagy Kelet-ázsiai Köztársaság egy eldugott, lakatlan szigetére kitesznek 42 diákot, miután közölték a szüleikkel, hogy nagy valószínűséggel nem látják többet gyermekeiket. Akik nemtetszésüket fejezték ki, meghaltak. Semmivel nem volt kegyesebbek hozzájuk, mint a gyerekekhez. Az osztállyal pedig közölték, innentől kezdve csak magukra számíthatnak, mert ha lejár az idő, csak egy maradhat (tisztára, mint a Hegylakóban). Ehhez megkapják a megfelelő segítséget mindenféle fegyver formájában, valamint a kezdő lelki löketet is jól sikerül adagolni.

Ahhoz ugyanis, hogy ezt az egészet komolyan vegyék, a katonák már az orruk előtt megölnek pár diákot hidegvérrel. A kis előadással az elején, amit egy eléggé fogyatékos lelkületű csóka tart, elhinti köztük mindennek az alapját, a bizalmatlanságot. Azt nem tudni, a többiek fejében mi jár, de Súja fejében elég sok minden megfordul: először ő sem veszi komolyan ezt az egészet. Miután barátja meghalt, rájött, hogy ez nem egy komolytalan játék, amit játszatni akarnak velük, de reménykedik benne, hogy osztálytársai összefognak, és a szabályokat felrúgva menekülőre fogják. Mivel egyenként mennek ki a teremből, és így kapják meg a fegyvercsomagot is, mire kijutnak az épületből, már senki nem lehet biztos a másikban, főleg, hogy az első dolog, amibe botlanak, egy társuk holtteste. Úgyhogy lehet menni dzsungelharcolni, innentől kezdve csak a naivitáson és a képernyő előtt szerzett elméleti tapasztalatokon múlnak életek és halálok.

A Legyek urához hasonló gondolatkísérlet arra, hogyan viselkednek emberek olyan környezetben, ahol egyrészt önmagukra vannak utalva mások ellenében, másrészt a tét az életük. És ahogyan az várható, mindenkiből előtörnek az apó sérelmek, amik normális esetben, ha felszínre is kerülnek, kimúlnak egy jó adag veszekedéssel, vagy bunyóval. Itt olyan méreteket öltenek, amik miatt elvágják egymás torkát. Azzal, hogy vannak tiltott zónák, robbanó nyakörv, és időkorlát, elfojtanak minden szökésre, összefogásra, csoportos túlélésre irányuló kísérletet. Pszichikai, lelki elszigeteltségben a gyerekek a végletekig elmennek, és szinte csak azokat az oldalukat használják, amiket a túlélés érdekében célszerűnek gondolnak. Mindenkinek van valamiféle stratégiája, hogyan lehetne megmaradnia, ideig-óráig bírják is, aztán lassított felvételben láthatjuk, hogyan vesznek búcsút az élettől. Mert van ennek egyfajta lelki felsőbbrendűségi töltete is, mintha egy ilyen próbatétel során dicsőség lenne meghalni, hiszen aki élve marad, a legkevésbé sem fogja ép elmével megúszni. Mondjuk, akik meghalnak, azok sem mind ép elmével teszik ezt. A japán kultúrában egykor igen nagy szerepet játszott a szamurájok filozófiája, és magával a halállal is sokat foglalkoznak. Hozzájuk (legalábbis én úgy gondolom eddigi ismereteim alapján), a halál egy kicsit közelebb áll, mint hozzánk, nyugati emberekhez. Elég csak arra gondolni, hogy a rituális öngyilok ott a mindennapok része volt, mifelénk pokol járt érte.

Érthető hát, hogy a diktatúra Programja nem vált ki akkora ellenállást, mint az számomra normális lenne, az ellenkezés igen rövid, és gyorsan alkalmazkodnak a Szabályokhoz. Tanácstalanok, félnek, elveszetteknek érzik magukat, de a tőlük telhető legjobbat nyújtják, és minél tovább húzzák, annál jobbnak gondolhatják magukat. Próbálnak egymás barátságába, szerelmébe kapaszkodni, kevés sikerrel. Mindez az elméleti rész, amit apróra lehet cincálni, és eddigi tudományos kísérletek is azt mutatják, nagyon valósághűre sikerült, még ha eléggé el is túlzott az emberi viselkedésminták és reakciók megjelenítése. És hogy a véres videojátékokon nevelkedett generáció is élvezzen belőle valamit, a gyilkosságok megjelenítése is éppen ilyen aprólékos, a szekerce által leírt röppálya részletes ismertetésétől kezdve az utolsó vérpettyig, és méregtől habzó szájig. Nekem ez a része annyira nem jött be, a jelképes emberi fejetlenség jobban leköt, mint a konkrét, de belátom, a célközönségért mindent. Az Orwell-idézet az elején nem véletlen, mint ahogyan a disztópikus regényekhez való hasonlatosság sem, bár kicsit más köntösben.