Keményfedél

"A háborúban az a legfélelmetesebb, ha megérted az ellenséget. Megérteni – ez azt is jelenti, hogy egyszersmind megbocsátasz neki. Nekünk pedig nincs jogunk ehhez – a világ teremtése óta nincs jogunk." (Anton)

Teljesen véletlenül megnéztem dvd-n az Éjszakai őrséget és a Nappali őrséget. Vagyis maga a filmnézés nem volt véletlen, csak nem tudtam, hogy ami annyira tetszik, azt lehet könyvben is olvasni. Aztán ahogy olvasgattam a blogokon, találkoztam a könyvekkel Amadeánál és Könyvtáros testvérnél . Azt hiszem, ez a vámpíros téma az, amit egyaránt szívesen nézek filmen és olvasok könyvben. A helyzet az, hogy bár sok a hasonlóság, olyan, mintha nem is ugyanaz lenne a film és a könyv. Nyilván írásban jobban kibomlik a történet, de a filmen annyi mindent megváltoztattak, hogy tényleg csak a váz maradt, ami hasonlít.

Az Éjszakai őrséghez tartozók a fény szolgái, vagyis az erő pozitív oldala, a Nappali őrségé pedig a negatív oldal, ők a Setétek. Vannak köztük mindenfélék, vámpírok, alakváltók, boszorkányok, mágusok, és az Őrségek feladata, hogy az egyensúlyt a világban fenntartsák, ami nem is olyan egyszerű dolog, mert minden egyes jótett útlevél egy gonoszsághoz. Úgyhogy nagyon nem mindegy, mit tesz az ember, nem árt kétszer is meggondolni, mert a jó könyörtelenül elnyeri méltó büntetését. Egy küldetés alkalmával Anton, aki az Éjszakai őrség tagja, felfigyel egy örvényre, ami egy hatalmas erejű átok egy fiatal lány feje felett, és ami ha elszabadul, a fél világot elpusztíthatja. Közben egy vámpírpáros megpróbál becserkészni egy kisfiút, akinek a jelek szerint nagyobb mágikus hatalma van, mint az normális lenne. A szereplők ki-be járkálnak a valódi világ és a homály világa között, meggyorsítva a közlekedést, és nagyobb rálátást szerezve a történtekre. A homályban ugyanis látszanak azok a dolgok is, amik a való világban észrevehetetlenek. Szóval Anton kisebb-nagyobb döccenőkkel, de haladva előre az útján, megakadályoz pár katasztrófát, gyanúba is keverik, de ennek ellenére úgy tűnik, ő az az apró homokszem, aki megakasztja a fogaskereket.

Időnként előfordulnak benne archaizáló szövegrészek, amik nekem kifejezetten tetszettek, mert valahogy annyira természetesen jött a szereplők szájából. Főleg, mert ezek a szövegek általában olyanok szájából hangzottak el, akik elég régen megszülettek már, és anno nekik ez egy természetes stílus volt. Most meg, hogy nagyon elgondolkodtak, hát istenem, megfeledkeztek magukról. Anton sem egy túliskolázott személy, nincs az a kiművelt beszédstílusa, mégis roppant intelligens, bizalomgerjesztő és érdekes pacák, az ő szleng dumái is nagyon illettek hozzá. Nem mellesleg jó lett a fordítás is. Ami óriási előnye a könyvnek, hogy két szemszögből láthatjuk a történetet. Egyrészt értesülünk Antontól magától (hurráhurrá, neki vannak gondolatai, és elég sokat agyalgat, elemző elme, többszörösen összetett mondatokkal, kérdésekkel és válaszokkal), másrészt mindig kapunk hírt „külső kameraállásból” is, vagyis Antontól függetlenül is láthatjuk, hogy állnak a dolgok.  A legjobb az egészben, hogy sose tudhatjuk, a jótett valóban jó-e, mint ahogyan sokszor a való életben sem egyértelműek a következmények, és hogy ami elsőre gonoszságnak tűnik, abból nem sül-e ki a végére valami jó.

Meg kell mondjam, aggódtam, hogy fog-e egyáltalán tetszeni a könyv, mert a filmet láttam először, és ez így nálam nem a nyerő sorrend. De annyira jó a könyv, és annyira nincs hozzá köze a filmnek, hogy igazából itt ennek már semmi jelentősége. A hangulat utánozhatatlan, és bár kliséket emlegetnek, annyira azért nem egy átlagos sztori. Már maga a klisé fogalma is megérne egy külön posztot, mert egyrészt nincs új a nap alatt, másrészt meg épp attól lesz valami üdítő és más, mint a nagyátlag, hogy az adott kliséket az író hogyan gyúrja össze, milyen sorrendben, mivel körítve, mert a végeredmény a lényeg, az egésznek az összhatása. És én erre a könyvre (történetestől, stílusostól, szereplőstől) nem mondanám, hogy kliséhalmaz lenne. *ömlengés vége*

Kiadó: Metropolis Media, 2007 (436 o.)

Fordította: Thuróczy Gergely