Keményfedél

Monica élete nehéz korszakán van túl, és eddigi életétől nagyon távolra, a pennsylvaniai Glenkillbe költözik, és ott lesz tanító a helyi fiúkollégiumban. Egy összejövetelen mutatják be a helyi hírességnek, vagy inkább hírhedtségnek, a festőnőnek, Sheila Trasknek, akit először egyáltalán nem talál szimpatikusnak, mégis, mint a mágnes, vonzza magához. Az ő kapcsolatuk, viszontagságuk barátságuk a regény témája, a két magányos nőé, akik valamilyen módon kirínak a környezetükből. Sheila roppant önző, bizonytalan, labilis, és Monica egy ilyen ember mellett kénytelen az erősebb szerepét felvállalni, de valahogy mégis leteríti ez az önzés, teljesen a hatása alá kerül, és nem képes valódi akarattal döntéseket hozni, folyamatosan Sheila befolyása alatt áll. Pedig tényleg igyekszik, de egyszerűen nem képes úrrá lenni barátnője izgága, ideges és sokszor depressziós hangulatán. Mind a két nő nagyon magányos. Monica lelkére rányomta a bélyegét évekig tartó rossz házassága, Sheila pedig az ajzószerek, a letargiája és művészlelke fogságában vergődik. Különös nő, mellette Monica csak mellékszereplő a világ számára, mégis ő az egyetlen, aki valóban közel kerül Sheilához, aminek aztán meg is fizeti az árát, belebetegszik barátságukba.

Nem könnyű beszélni erről a regényről, valahogy nekem olyan megfoghatatlannak tűnik, mint Sheila szürreális és körvonalak nélküli festményei, és kemény, de mégis sebezhető személyisége, és Monica feloldódott jelleme. Ugyanis teljesen aláveti magát Sheilának, minden mindig úgy történik, ahogy a festőnő akarja, hangulataihoz teljes mértékig alkalmazkodik, még a gondolatait is megpróbálja kitalálni. Nem beszélhet akármiről, nem kérdezhet szabadon, nekem nagyon hiányzott az egészséges barátságokra jellemző szabadság és felhőtlenség ebből a kapcsolatból. Itt íratlan szabályok vannak, amiket Sheila állított, és be nem tartásuk büntetést von maga után. Monica olykor megpróbál kitörni, ellentmondani, de aztán megretten a gondolattól, hogy elveszíti azt a barátságok, ami már inkább teher neki, mint öröm, még ha egy nagy adag büszkeséggel is hozhatja a világ tudomására, hogy ő olyan információk birtokosa, ami után a közösség tagjai élénk kíváncsisággal érdeklődnek. Függetlenül attól, hogy én nem tudnék egy ilyen kapcsolatban létezni semmilyen formában, ők mindketten megtanulnak ezzel együtt élni. Olyan két ember kapcsolatának az ábrázolása ez a regény, akik mindketten egyedül vannak, elhagyatva, a világ nem törődik velük, csupán kíváncsi. Nem lehet azt mondani, hogy formálják egymást, inkább, hogy komoly fájdalmak árán, szépen lassan összecsiszolódnak, látszólag nincs szükségük a világra, mégsem létezhetnek e nélkül a színpad nélkül. Sheila művészlelke függ tőle, és Monica önbecsülése. És persze ott a címadó napforduló, ami minden ember életében előfordul, mindenki máshoz köti, viszont egy roppant jó magyarázat arra, miért azt és úgy tesszük, ahogy. Mert most van a mi napfordulónk, ami ezt váltja ki belőlünk, és ahogy Sheilának, úgy Monicának is megvan a saját napfordulója.

Ez már inkább csak egy zárójeles megjegyzés, hogy Sheila annyira férfias, a viselkedése, a gondolkodása, a stílusa, hogy én minden percben azt vártam, mikor teperi le Monicát. Ha meg is fordult ez a fejében, visszarettent a lehetőségtől, hogy ezzel akár el is veszítheti az egyetlen embert, akit hosszú távon képes megtűrni maga mellett. Hogy megfordulhatott ilyesmi a fejében, arról nem árulkodik más, mint egy futó csók a tömegben búcsúképpen, aminek folytatása nincs, és Monicában sem hagyott akkora nyomot, hogy bármiféle jelentőséget tulajdonítson neki. A művészlélek ábrázolása, az alkotás folyamata, a válságok, hogy kell, hogy legyen segítő kéz, amit el is lökhet magától a művész, mert úgy tetszik neki, de mégis ott van, segíteni készen, mindez nagyon hiteles. A két nő személyisége, a világ rájuk való reagálása is igen árnyalt, és érdekes, az ellentétek, összezördülések elég komoly problémákra utalnak, mégis mindent felülír az összetartozás.

Árkádia , 1989 (267 o.) ford. Prekop Gabriella