Keményfedél

Tavaly írtam ezt a posztot még a másik blogomra (ami azóta bezárt), és nem hagyhattam veszni hagyni, itt kell, hogy legyen, mert tök jó.

Mindig is érdekeltek a másvilággal, szellemekkel foglalkozó történetek, hiedelmek, így ez a nap, minden fájdalma ellenére, számomra a legspirituálisabb ünnep. (a karácsony meg a legnyugisabb, de erről majd máskor).

Samhain a kelták egyik legnagyobb ünnepe. A keltáknál két nagy fő részre volt oszlik az év. Az egyik volt a Samhain, a téli napforduló, a másik volt Beltaine, aminek a napja május 1-re esik. Mindkét ünnepnek rengeteg hagyománya van, nem is szólva a közbeeső kisebbekről.

Samhain éjjelén fellibben az evilág és túlvilág közötti fátyol, megnyílnak a tündérdombok, és minden, ami a túlvilág tartozéka, átjuthat a világunkba, és evilági hőseink is könnyebben kereshetnek kalandokat odaát. A kereszténységben sem véletlenül lett ez az éjjel a halottaké. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a pápák a keresztény halottaknapját ide-oda tologatták, volt, hogy május 13-án volt a napja, de a minden szempontból reformer pápa, IV. Gergely végül november 2-re szentesítette, november 1. pedig lett Mindenszentek.) A kelták örömtüzeket gyújtottak, körbejárták a falu házait, szellemeket űztek, és kísértethistóriákkal rémísztgették egymást.

Samhain két gyümölcse az alma és a tök, ami eredetileg marharépa volt. Az almának igen fontos szerepe volt a természeti vallásokban. Sok istennő jelképe volt, és nem utolsósorban, Perszephoné is gránátalmamagot evett Hádész tenyeréből, így lett az alvilág királynője.  A római megszállás ideje alatt a Samhain eredeti vonulata keveredett a holtak római éjszakájával, amikor is két isten, Pomona és Feraila előtt tisztelegtek, akik a jó gyümölcstermelésért voltak felelősek, és igen kedvelt gyümölcsük volt az alma. 

A marharépából Amerikában lett töklámpás, eredetileg ugyanis a sok föld reményében az ördöggel szövetséget  kötő Jack egy marharépába tette az ördögtől kapott széndarabot, hogy az világítson neki, de mire Amerikába eljutott, a marharépa elkopott, és pótolta sütőtökkel.  Egy másik mese szerint egy Jack, az alkoholista csaló, felcsalta a Sátánt egy fára, amibe aztán Jack belefaragta a kereszt jelét, így a Sátán csapdába esett: nem tudott lemászni. Megegyeztek, hogy ha Jack leengedi, soha többé nem kísérti meg. Jack azonban meghalt, és se a menny, se a pokol nem fogadta be. Kapott viszont az ördögtől egy darab parazsat, hogy azzal világítson a sötétben. Ezt a parazsat Jack belehelyezte egy kifaragott marharépába, hogy tovább tartson. Így most Jacknek is világítunk, hogy bolygó lelke legalább egy kicsit nyugalomra leljen.

A pletyka szerint ezidőtájt emberáldozatokat is bemutattak, ami a keltákat ismerve talán nem is lenne annyira meglepő, de valódi bizonyíték nincs rá. Az örömtüzek alkalmával szalmabábut égettek, a gonosz démonokat elűzendő, és talán ezt nézték emberalaknak a keresztény hittérítők.   

Samhain éjjelén halottaink szelleme meglátogat minket, de velük együtt előbújnak a földből mindenféle ártó szellemek is. Míg szeretteinket megvendégeljük (persze, csak képletesen), addig az ijesztően világító töklámpás visszatartja házunktól a kis rosszaságokat. A különféle maskarákba, rémísztő álarcokba való felöltözés is ugyanezt a cél szolgálja, bár eredetileg ebből a mókából a gyerekek kimaradtak, ez inkább csak a felnőttek hóbortja volt. De a liberalizáció mindenhol teret hódít, így ma már a kisgyerekek is mehetnek a szomszédokat idegesíteni, és cukrot kuncsorogni.

És ha mágia, akkor jóslás. Ezen az éjjelen különösen szerettek, szeretnek kártyát vetni, tarotból jósolni, rúnát dobni, köveket tűzre vetni, tükör előtt kívánságokat elsuttogni. 

Volt persze egy nagyon jelentős mozzanata is ennek az ünnepnek. Nemcsak a szeretteikről emlékeztek meg, de az Ősök szellemét is ébren tartották. Történeteket meséltek hőstettekről csodákról, így őrizve meg történelmüket, mondáikat. 

Itt az ideje, hogy alászálljunk saját mélységeinkbe, és számot vessünk a múlttal, jövővel, fájdalommal, örömmel. Az ablakban mécsesek, a töklámpás őriz minket a démonoktól, és a csendes temetők magánya alkalmas a merengésre. Sokan nem akarnak tolongani a tömegben, mert ilyenkor a temetők megtelnek élőkkel, és letudják előző nap, esetleg kapkodva. Virágot visznek a sírokra, mécseseket gyújtanak. Nálunk ilyenkor volt az, hogy valaki összeszedett bennünket, általában nagyapámat, és minket, gyerekeket, és körbejártuk nem csak a temetőket, de a távolabb lakó rokonokat is. Ha szerencsém volt, hallhattam érdekes kis szösszeneteket, családi legendákat.

Ma már nem így van. Megvárjuk az estét, mert addigra mindenki igyekszik haza, és mire besötétedik, a temetők kiürülnek, csak pár ember lézeng rajtunk kívül. A sírok ilyenkor gyönyörűek. Csupa fény és virág minden, és csak úgy árasztják magukból a békességet és nyugalmat. Mintha éreznék, hogy az egész évben sivár és szürke hely egy kicsit csillogóbb lett, mintha megbékélnének egész éves elhanyagoltságuk miatt.

Az ablakban mécsesek égnek, füstölőt gyújtok, és azokra gondolok, akiket még jó ideig nem láthatok.

És azokra is, akiket még soha nem láttam, de lehet, hogy most suhant át a nappalin, keresve a hazavezető utat, esetleg kiöltözve szeánszra siet, vagy jelenése van egy álomban. Ismeretlen világ. Tényleg csak egy fátyol lenne közöttünk?

Tudom, tudom...:D   de a Félholtakat Am vette meg nekem, szinte fillérekért, végre megjött a két hónapja előjegyzett, és máshol már régóta kapható Közellenségek is, a Dallas is előjegyzett volt, meg az Imprimatur is, a többi meg antikvárból volt, meg előjegyzett volt, meg könyvudvaros  kör is volt, meg csak úgy lett. 

(és most jön a gyónás része) a Riley könyveket még a múlt hónap legvégén vettem meg a szandis 40%-os akcióban, de már nem volt pofám betenni a múlthavi listába. asszem, feladom, nem próbálok meg jó lenni.

Mindig kiakadok az olyan könyveken, ahol gyerekeket bántalmaznak, de ezt valahogy egészen jól átvészeltem. Eve Duncan kislányát ugyanis elrabolták, és nem is találták meg, ő viszont ezt úgy igyekszik feldolgozni, hogy törvényszéki szobrász lesz. Egy közeli barátja, Joe, aki volt már minden, most épp nyomozó, minden egyes olyan esetnél ott van, ahol fiatal tetemek kerülnek elő a földből, hátha megtalálja a kislányt. A gyilkost már régen kivégezték, de minden addig felépített viszonylagos lelki béke felborul, amikor Eve kap egy telefonhívást.

Ami nagyon jó a könyvben, az a gyilkos profilja. Épp abba a stádiumba ért a szentem, amikor már nem elég neki az, amit eddig csinált, és keresnie kell valamit, ami visszahozza az élvezetet. Úgymond túlságosan profi lett, túl ügyes, és túl okos, és ha nem csinál valamit, hogy változzon a langyosvizes lelkiállapota gyilok közben, akkor már "nincs miért élnie". Ezt nagyon jól elkapta az író, és nagyon szépen végig is viszi az útkeresést. Láthatjuk, hogyan változik, alakul az egyébként embertelen lélek, mi az, ami előre mozdítja, mik azok, amik élvezetet jelentenek neki, és hogyan próbál már mindenbe kapaszkodni, csak a régi vágyat, érzéseket visszahozhassa. És ahogy lehet is rá számítani, azon bukik el, hogy túlkombinálja a dolgot. Az Eve-vel való kommunikációja hagy azért némi kívánnivalót maga után, én sokszor nem azt és nem akkor mondtam volna a gyilkosnak (merthogy a gyilkosnak a vele való kommunikáció úgy kell, mint a levegő), de érdekes lenne ezt egy szakértő szemszögéből is megnézni, mi is ilyenkor a helyes reakció. Van benne egy nagyon aranyos misztikus szál is, ez különösen tetszett, kár, hogy nem szerepel túl sokszor. Nagyon nagyon régen ilyen krimiket olvastam, nekem ez a klasszikus, nem Agatha Christie.

10/8

Amikor még kicsi voltam, nem volt mp3, meg cd, volt viszont bakelit lemez, és átjátszó, meg üres kazetta, úgyhogy a kedves szomszéd átvette nekem az Óz hangjátékát, és az egyébként is rossz minőségű szalagot rongyosra hallgattam. Imádtam a zenét, a hangokat, a történetet, a szereplőket, behunyt szemmel magam elé képzeltem mindent, amit hallottam. Aztán most láttam, hogy megírták a nyugati boszi történetét. Mivel a gyerekfejjel belém épült történet igencsak hézagos, merthogy maga az alaptörténet is az, nem igazán tudtam elképzelni, mi lehet olyan érdekes ebben a repülő zöld némberben, akinek nem volt más vágya, minthogy megszerezzen egy pár cipőt, ezért viszont mindent megtett. És minden előzetes kételkedésem ellenére teljesen belevarázsolódtam a könyvbe. Imádom, amikor olyan, mintha én is ott lennék, és Maguire úgy ír, hogy végig ez volt az érzésem. Gördülékeny, izgalmas, varázslatos, karakteres történet Óz Gonosz Nyugati Boszorkányáról. A meséből igazából nem ismerjük meg túlzottan, bár annyit azért érzékeltem gyerekfejjel is, hogy Dorothyékat bizony jól bepalizta a Varázsló, és felhasználta a saját önző céljaira, hogy megtegyék azt, amit ő maga nem mert. Most viszont testközelből megismerjük Elfabát, aki nekem igazán szimpatikus lett. Gondolom ezért is agyalgattam olyan dolgokon olvasás közben, hogy mi teszi a gonoszságot, honnan is jön a valódi sötétség, ki az, aki igazán gonosz, és mitől válik egyszer csak valaki azzá, ha tényleg az, és mekkora hatalma van a propagandának és a médiának, és a beilleszkedni akarást és hagyást sem szabad elhanyagolni. Eleinte furcsa volt ugyan a különböző mindenféle szerzet, meg a politikai eszmék, amit meg kell mondjam, annyira nem tettem a magamévá, hogy tisztán lássak, most akkor melyik mit is jelent igazából, de tökéletesen hozta Óz birodalmát: a diktatúrát, a beszélő állatokat, az elnyomásukat, a lázongást, és a mindeközben alakuló Elfaba és barátai karakterét, akik egyre több szemszögből ismerték meg az Életet, egymást, önmagukat, és azt az összetett világot, melyben élnek. Bár ez egy kicsit félrevezető, mert nincs ebben semmi szándékolt jellemfejlődés, nincsenek erőltetett filozófiai menetek, egyszerűen megismerünk mindenkit, megismerjük a gondolkodásmódjukat, Óz világát, és közben nagyon jól szórakozunk, mert csodás ez a világ, és fantasztikusak a szereplők is. Egyszóval ajánlom bárkinek, akár ismeri Óz birodalmát, akár nem, mert remek időtöltés volt olvasni. És jön majd a folytatás is. Meg is lepődtem volna, ha nem.

érték: 10/9

Van megint    sorozatimádók akciója   a Libriben, új csomagokkal is, meg a régiekből is maradt még pár.   (szingli fejvadász is van.)

Hú, micsoda izgalom. Az ortodox zsidó közösség Memphisben kapott egy betértet. Egyszer csak úgy megjelent Batséba, ráadásul szemérmetlenül más volt, mint ők. Másképpen hordta a haját, másképp öltözködött, mások voltak a szokásai, és botrányos volt, felháborító, mi több, illetlen volt mindez. Képes volt énekelni a sulban, sabbath idején éjszaka is világított az ablaka, és képes egy szál fürdőlepedőben ajtót nyitni. Ez már azért az erkölcstelenség netovábbja. Árgus szemekkel figyelik a nők, és az első pillanatban megindul a forródrót, ki ő, honnan jött, mit akarhat itt. Személyisége megosztja a begyöpesedett közösséget, és akik eddig csendben hallgattak, mert rá voltak kényszerítve, hogy egyetlen szó nélkül tűrjék a megkövesedett szokásokat, most Batséba mellé állnak, aminek végzetes következményei lesznek. A merev kis közösség kibillen az egyensúlyából, és már soha semmi nem lesz olyan, mint régen

Érdekes ennek a memphisi közösségnek az ábrázolása. Szigorúan ragaszkodnak valamiféle szabályzathoz, aminek egy része írott, de egyikük sem vallásos annyira, hogy betű szerint ismerje a gyökereket, más részük meg évszázadok hosszú sora alatt alakult ki. Egy ilyen merev, zárt közösségnél azt várná az ember, hogy puritánok, egyszerűek, de a hiúság elég magas fokát élik meg. A szabályoknak nem a vallásos élet és gondolkodásmód elősegítése a célja, hanem egymás szemmel tartása, és az információáramlás biztosítása. A merev viselkedésnek nincs semmiféle szentséges célja, így az erkölcstelenség, illetlenség, és botrányos életvitel vádja, amivel Batsébát illették, csak azért van, mert a közösségi élet vezetőinek kezéből egyszerűen kivette az irányítást, anélkül, hogy tudott volna róla. Tanulságos és elgondolkodtató történet, ráadásul rengeteg mindent megtudhatunk a zsidó mindennapokról, vallási életről, szokásokról, gondolkodásról. Nagyon furcsa belegondolni, hogy élnek közösségek, ahol figyelnek a másikra, számon tartják egymást, ahol erős gyökerek vannak, ahol a segítség valóban a szomszédban van, de ennek nagy ára van a legtöbb esetben: lemondasz a személyiségedről, az önálló gondolatokról, és eggyé olvadsz a tömeggel. Akkor bármit megadnak, még a gyereked is illedelmes viselkedésre nevelik. De amint önálló lénnyé válsz, kiválva a szürkeségből, megtagadnak tőled mindent. Félelmetes. Egyszerre vonzó és taszító, de leginkább rémisztő. Sok dologban megerősített a vallásokról, zárt közösségekről alkotott nézeteimben, arról nem is szólva, amit ezekről az emberekről, és a hozzájuk hasonlókról gondolok, vallási hovatartozástól teljesen függetlenül. A vége felé sok volt már az ortodox tipródásból, és mivel az egészet valami közösségi szellem közvetítette, szívesen olvastam volna már végre Batséba gondolatait is, de a közösség nem akarta. Ezt én nagyon hiányoltam a könyvből, ő kimaradt ilyen szempontból. Tök röhejes, hogy  a fülszövegben a sult elírták sulira, és azt is írják, hogy humoros, holott egyáltalán nem az. Elgondolkodtató, figyelemreméltó történet, de a humorhoz semmi köze. 

érték: 10/8

Most nézem az Agave blogján, hogy a nov. 12-én megjelenő Vámpírakadémiának csináltak egy külön honlapot. Nagyon dizájnos, az biztos.

Librinél már elő lehet rendelni.

http://www.vampirakademia.hu/

UPDATE

Lehet kapni  az Animaren , meg ezekben a boltokban, és a Librinél is. (érdekes, bookline és szandi még nem árulja.)

Kleinheincz Csilla új könyvét,  ( Nyulak sellők, viszonyok ), hamarosan lehet majd kapni a boltokban is. Én nagyon kíváncsi vagyok rá, főleg azért, mert ez egy novellagyűjtemény, és amik a Város_két_fül_között végén voltak, azokat nagyon szívesen olvastam, annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj nagy rajongója.

Ha majd látom, hol lehet megvenni, beteszem.

A harmadik részben a Testvériség egyik legfurcsább, legvadabb tagját ismerhetjük meg nagyon-nagyon közelről, Zsadistot. Játszottam kicsit a nevével (szadist), de ő inkább akkor mazohist, de igazán egyik sem. Majd száz évig tartották vérrabszolgaként, míg ikertestvére rá nem talált, és ez a száz év alapvetően kiürítette teljesen a srácot. Arcát, lelkét eltorzították, van egy rakás fóbiája és próbálja magát mindenkitől távol tartani, így a külvilágban az a vélemény róla, hogy nincsenek érzelmei (ez igaz is, egy ideig), szeret kegyetlenkedni, és igazán még a saját Testvérei sem érzik jól magukat, ha ott van a közelben. Megfagy körülötte minden, csak úgy ontja magából a jeges fuvallatokat, szó szerint. Pusztító harcos, a lehető legveszélyesebb, mert nem fél a haláltól, sőt, megy elébe. De amikor Bellával találkozik, elindul benne egy változás, amitől legalább annyira fél, mint amennyire élvezi. Persze, csak egy idő után. Itt most nincs annyi szex, sőt, igazából a könyv feléig alig történik ilyesmi, akkor is csak nagyon óvatosan. A hangsúly inkább az akciójeleneteken van, és kezdünk megismerni pár újabb szereplőt, bár tény, hogy Ward nem tudja azért megtagadni önmagát.

Ezek a srácok, a Testvériség, nagyon kiforrott figurák. Hatalmasak, erősek, nagy harcosok és nagyon férfiak, és mindemellett teli vannak érzelemmel. A legelvakultabb szerelmi roham közepette is Férfiak maradnak, ha gyötrődnek, nincs az az érzésem, hogy az előbb milyen vagánynak mutatta magát, most bezzeg itt nyüszög meg könnyezik, mint valami szerencsétlen. Ward nem zökkenti ki őket a szerepükből, mint egyéniségek, teljesen hitelesek. És itt már a történet is kezd elindulni több szálon, és nagyon kíváncsi vagyok, mit tartogat még nekem ez a sorozat. Johnra (Tehrror - milyen beszédesek ezek a nevek) például nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz vele az átalakulás után.

érték: 10/8

Miután mindenkit ledöbbentettem, magamat is beleértve, hogy ez a sorozat nekem tetszik, belevetettem magam a következő részekbe. A második rész Rhage könyve, de azt hiszem, simán a kezébe lehetne nyomni egy 20 évesnek, aki nem sokat konyít a szexhez, hogy nesze fiam, tanuljál. Merthogy a könyv kábé 70%-át teszik ki a különféle aktusok, mindenféle helyzetben, pozícióban, előzménnyel és utózöngével, néha olyan pózokban, hogy elképzelni nem tudtam, most akkor hogy is nézhet ki a felállás. Persze van egy kis akció is, harc, átváltozás, Rhage fenevadja a szemünk láttára kel életre párszor, a harmadik rész egyik szereplőjét is itt rabolják el, és ezek viszont nagyon izgalmasak. Persze, Rhage is talál magának felet, ami egyáltalán nem következmények nélküli, tekintve, hogy Rhage vámpír, a nő meg ember, és a srác egyébként is cipel magával egy átkot már több, mint száz éve. Úgyhogy ilyen helyzetből kell kérnie az Őrzőtől, akivel már meggyűlt a baja, mert a lány halálos beteg, ő félti mindentől, leginkább saját magától. Olykor megjelennek az alantasok is, néha találkozunk a többi testvérrel is, de az igazi főszereplő itt bizony Rhage farka, és az élvezetek sora, kis bunyóval körítve.

Azt hiszem, Ward nagyon is tudja, hogyan tartsa kézben az olvasót. Ha valaki túl tud lendülni ennyi tömény dugáson, és nem dobja be azonnal a törülközőt, akkor belecsöppen pár izgalmas helyzetbe. Feltettem magamban a kérdést, hogy miért olvasom? (a kommentekből ítélve ti is.:)) Ward jól tud írni, és igaz, hogy a hangsúly a szexen van (ebben a könyvben elég töményen), de pont ilyen plasztikus a vámpírok megjelenítésénél, a harcok leírásánál, az érzelmi skála mindenféle helyzetben való felvonultatásában, a környezet ábrázolásában. Olvasom, és ott vagyok, látok mindent és mindenkit, a hatalmas kastélyt, a kertet, a Testvéreket, az életüket. Nem tudom, hogy van-e kedvencem, majd kiderül.

érték: 10/7

Szerintem mindenkit érdekel, mi van a halál után, csak van, aki foglalkozik vele, és van, aki megpróbál nem érdeklődni a téma iránt. Ez egy olyan könyv, amit bátran elolvashat mindkét tábor, mert senki hitét nem fogja kétségbe vonni, viszont arra az időre, amíg ezt a könyvet olvassák, egy picikét elhiszik, hogy igen, ez így van. Én szeretném hinni, hogy ez lehet utána, főleg, mert az egész nagyon hasonlít arra, ahogyan én is gondolom. A lényeg, hogy Eddie, egy vidámpark karbantartója meghal, miközben megpróbálja megmenteni egy kislány életét, és odaát találja magát, egy másik valóságban. Itt igazából nincs más feladata, minthogy végigmenjen az életében történt 5 nagyon fontos eseményen, amik másokra is hatással voltak, miközben beszélget azzal az 5 emberrel, akiknek így vagy úgy, de megváltoztatta az életét, vagy ők voltak Eddie életére hatással, akár még a múltból is, ismeretlenül. Két dolga van: megérteni, hogyan működik a világ, a másik, önmaga, a döntések hogyan hatnak; és feldolgozni mindazt, amit életében nem tudott: a dühöt, a szeretetlenséget, a veszteséget.

Csodaszép könyv, egyszerűen leírhatatlan. Eleinte nem akartam én ezzel a könyvvel foglalkozni, mert azt hittem, gyerekmese, (a borítóról valamiért arra asszociáltam), holott egyáltalán nem az. Az író hite, világképe tükröződik benne zanzásítva, irodalmi, és mások által is befogadható formába öntve. Ráadásul sokan a hitükre ismerhetnek, és megvilágíthat egy-két kérdést, logikai összefüggést, arról nem is szólva, hogy a túlvilágon legalább annyi dráma lejátszódik, mint itt, ezen a világon. Igazi tisztelgés nagybátyja emléke előtt.

10/10

Hát, hát. Amilyen szkeptikusan kezdtem neki ennek a könyvnek, annál jobban meglepődtem, mennyire bele tudtam merülni ebbe a világba. Szent meggyőződésem volt, hogy ez csak vámpírpornó, ami nem baj, mert mégiscsak izgalmasabb vámpírok szexelését olvasni, mint egy kéjvágyó farokkirály emberét, de szerencsére nem csak a szexen van a hangsúly. Az ilyen könyvek akkor buknának meg előttem, ha teljesen hiteltelenek lennének a karakterek, és másról sem szólna, mint orrbaszájba kefélésről. Van egy nagyon jól felépített világ és vámpírtársadalom is párhuzamosan a nagyon jól sikerült aktusleírások mellett, nagyon jófej és érdekes szereplőkkel. Nem igazán zavart, hogy a vámpírok éppúgy képesek termékenyíteni, enni és meghalni, mint a halandók, csak más rendszerben, ez valahogy nekem közelebb hozta őket. Nem szabad megfeledkeznem ezeknek az átlagosnak cseppet sem mondható könyveknek a pihentető hatásáról, teljesen ki tudott kapcsolni, és ez most nagyon jól jött. A vámpírtársadalom krémje, az erősek legerősebbjei, akik a Fekete Tőr Testvériségbe tömörültek, hogy megvédjék fajukat az Alantasaktól, mindegyik tagja külön egyéniség. Nem tudom, a sorozat többi könyve milyen lesz, mert a legtöbb szereplőt csak érintőlegesen és igen felszínesen ismerhetjük meg az első részből, és csak remélni merem, hogy a többi részben nem Wrath és Beth kapcsolata és játszadozásai lesznek klónozva, mert az nagyon uncsi lenne, függetlenül attól, hogy nagyon bírtam mindkettőt. És ha szerencsém van, a mogorva, totálbunkó Butch felügyelőnek jut még valami különleges szerep azon túl, hogy fojtogatják, és szépen lassan a halálába sétál. Szóval jó könyv, valahol én a vámpírokban a saját állatias, ösztönös oldalunkat látom, akiknek a táplálkozás és a szex élvezetet jelent, és ezek a szereplők, meg alapvetően a színvonalasabb vámpírkönyvekéi is, ezt közvetítik. Ez nem egy sötét és félelmetes világ, inkább szellős, élveteg, és nagyon buja, de úgy, hogy közben a keményebb, harcos részek sem válnak nevetségessé vagy hiteltelenné. A szereplők teszik a dolgukat, és nagyon jól vannak összerakva. Ehhez a könyvhöz képest a Vámpíréhség például egyáltalán nem tűnik 10 pontosnak, ott nem igazán volt olyan szereplő, akinek annyira nagyon kíváncsi lennék a történetére, nem érzem, hogy folytatást kívánna, kicsit egysíkúnak tűnik így utólag. De a pontját nem veszem lejjebb, akkor nagyon élveztem és érdekesnek tűnt, utólag meg már úgyis mindegy. Valószínű ez az ilyen könyvek átka: amikor olvassa az ember, a hatása alá kerül, de utólag nem bizonyul tartósan emlékezetesnek és élvezetesnek, pláne nehéz felidézni, mitől is volt az olyan jó.

érték: 10/9

Új könyv a láthatáron. Ez már kábé 9723. vámpíros köny, de nem baj ez, csak legyen, ha jó.

A történet középpontjában a '80-as években igen nagy érdeklődésre számot tartó Pius pápaságának ideje áll, vagyis a II.vh. ideje alatti egyházi tevékenység, amikoris az egyház szövetkezett a nácikkal, és megindult az elkobzott, hatalmas vagyonok áramlása kézből kézbe, egyházi és világi segítséggel. A hatalmi játszmák az egy olyan dolog, amit átlátnia egy közönséges halandónak egyszerűen képtelenség. Néha kiderül ez, felszínre kerül az, felsejlenek összefüggések, de a nagy egészet egyben látni nem a mi dolgunk. Féltékenyen őrzik előlünk a szövetségeket, érdekeket, ki kivel miért és mikor, és miért nem, ellentétek, érdekek és ellenérdekek, néha pillanatnyi szeszély, lehetőség, néha évszázados családi szövetségek irányítják a világ sorsát. Ezzel lehet egyetérteni, lehet ellene tiltakozni, mindenki annyit vesz észre ebből, amennyit képes megemészteni. Mert szeretjük magunkat biztonságban tudni, szeretnénk, ha a világ, melyet felépítettünk, amelyben élni kényszerülünk, látszólag logikus, átlátható, önös érdekektől és titkoktól mentes lenne. Ha ezt közvetítik felénk, akkor minden rendben. De amint valami kiderül, az emberiség két pártra szakad: vagy elhiszik, hogy vannak dolgok, amik a mindennapjaik felett állnak, és nem lehetnek hatással rá, vagy ostobaságnak bélyegeznek mindent, ami felborítja a világképüket. Sokszorosan igaz ez a hit egyik pillérére, az egyházra, ami elvileg nem másért létezik, mint hogy Krisztus tanait fenntartsa, ontsa a szeretetet szerte szét a világban, és a híveknek biztos bázist adjon. Gifford megmutatja ennek az egyháznak egy másik arcát. Kilenc év kutatására, erre a temérdek információra, kapcsolatra, szövetségre, névre és évszámra nem lehet csak úgy legyinteni. Nyilván azért gondolom így, mert enyhén szólva sem vagyok feltétlen híve sem az egyháznak, sem a kereszténységnek. Ha az lennék, most meg lennék sértődve, legyintenék, és baromságnak bélyegezném ezt a történetet, így viszont el vagyok bűvölve. Eszméletlen ez a csóka, mit gürcölhetett, míg hosszú idő alatt összerakta az apró morzsákat, töredékeket, összeszőtte a szálakat, és biztos vagyok benne, hogy még csak a felszínt karcolgatta. Mindezt tette úgy, hogy egy remek kis oknyomozós krimit alkotott, karakteres szereplőkkel, beépítve azt a rengeteg tényanyagot, amit megtudott a kutatása alatt. Nem áll meg a mostnál, olykor visszanyúlik egészen a kezdetekhez, hogyan szerezte meg a hatalmat a keresztény egyház, milyen vezetőkkel, és hogyan sikerült azt fenntartania, arról nem is beszélve, hogyan kerültek bizonyos emberek hatalmi helyzetbe a szervezeten belül. És eközben nem érzem, hogy tömné a fejem hülyeségekkel, vagy hogy kioktatna. Nem a boldog békeidők az érdekes, hanem amikor a nem megfelelő ember került a pápai trónra, amikor az egyház alól kicsúszott a talaj, amikor a hatalom, a pénz a vagyon, a befolyás fényévnyi távolságra került, de mindig megtalálták a megfelelő embert, módszert, szövetséget, halált, hogy visszatornázzák magukat. Mint ahogyan a  második világháború alatt is, amikor felélesztették a pápa bérgyilkosainak kis csoportját, az assassinókat, akik aztán 40 év elteltével újra előkerültek, de miért? Az ellentétes érdekek halálhoz és áruláshoz vezettek, és amikor egy apáca rábukkan erre az egészre, neki is meg kell halnia, meg még sokaknak másoknak. Azon kívül, hogy egy nagyon érdekes krimi, egy tág áttekintést is ad az egyház történetéből. (Becsületére legyen mondva, pro és kontra érvelnek a szereplők az egyházért ill. ellene.) Nem tudtam letenni, figyelemreméltó regény.

érték: 10/9

Vannak az Utazók, akik világok között utaznak, vannak a Harlekinek, akik felesküdtek az Utazók védelmére, és van a Tabula, akik nélkül nem lenne értelme a Harlekineknek, mert ha nem lenne a Tabula, nem lenne kiktől védelmezni az Utazókat. Ja és a városlakók, akiknek nagyjából annyi a szerepük, mint a heréknek a hangyabolyban. Sokan vannak, és jelentéktelenségük kicsinységükkel vetekszik. A való világ, ami kézzelfogható és látható, csak egy illúzió, mindenkit megfigyelnek, minden magas rangú hivatal benne van, és a városlakók, vagyis mi, csak egy káprázat részei, és tudnak mindent, csak úgy tesznek, mintha nem, és nem is akarnak tudomást venni semmiről. Egy testvérpár, akik pasik, az utolsó Utazó leszármazottai, vagyis ők igazából az utolsó Utazók, mivel a képesség genetikailag öröklődök, de olyan is van, hogy nem, és van egy Harlekin, aki persze csaj, és ő is majdnem az utolsó, és neki kell megvédenie a testvérpár azon tagját, akit meghagyott neki a Tabula, mert a másikat lenyúlták maguknak. És persze üldözés, menekülés, harc, meg vér, meg gyilkolászás, meg ’jajjnemszabadszerelembeesni, jajjmégisbeleestem, mostmilesz’ típusú tépelődés.

Na, ez egy olyan könyv, ami teljesen behatárolhatatlan nekem. Nem krimi, nem sci-fi, nem fantasy, nem realisztikus regény, talán a kalandhoz áll legközelebb, de az se igazán. Vannak benne izgalmas dolgok, üldözés, szerelem, még a testvérek is érdekesek lennének, ha nem lenne ez a szájbarágós hangnem, és kidolgozottabbak lennének a karakterek. Oké, hogy egyszer elmondja, hogy mi a dolga egy Harlekinnek, de hogy minden egyes lépésnél hangsúlyozni kell, hogy ő most hidegszívű és érzéketlen, és jajj, nem lehetnek érzelmei, mert ő hidegszívű, és a védelmezés a dolga, és ha nem elég érzéketlen, nem tud hatékony lenni, és a kard így, a penge úgy, meg a fegyverek szentek és sérthetetlenek, meg ez a Harlekin-Utazó-Tabula történelem ismételgetős felbukkanása, ez így együtt nagyon sok volt. Nem tudta beépíteni a történet folyásába ezt az egészet, mindig kimagyarázott a könyvből a felvilágosító szöveg. Arról nem is szólva, hogy bírom én az összeesküvés elméleteket, de egyrészt ebben így, ahogy van, semmi hihető nincs, másrészt meg a való világra egy másik való világot akart ráhúzni, mintha ez a mi világunk igazából úgy működne, és arra az utazós-misztikus többdimenziós világképet, és ez tönkrevágta az egészet. Dimenzióutazást akartam, meg másik világokat, nem ezt a katyvaszt. És nem érdekel a Harlekin picsogása sem, mert nem egy tökös csaj, csak egy unalmas, hülye tyúk. De vannak jó fejezetei, amik érdekesek voltak, leginkább azok, amik a Tabula területén játszódtak. A könyv első harmada jó, mert addig még nem megy az élvezet rovására az úgyn. történelem, meg a vége is izgire sikerült, a többi felejthető. Összességében gyorsolvasásra jó, elmélyülni csakis az összeesküvés elméletek fanatikusainak érdemes benne. Egy trilógia első része a könyv, nem tudok róla, hogy a folytatásokat is megjelentették volna magyarul.

érték: 10/5