Keményfedél

Connavar végül király lett, de félrelépésnek eredményeként megszületett fia is, akit messziről elkerült, Átok. Átok nem találja a helyét, nem igazán tud beilleszkedni, és ezen nem segít, hogy az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, anyja, meghal. Átok tisztában van vele, ki az apja, és hatalmas benne a megfelelési kényszer, de azt is tudja, hogy Connavar gyűlöli őt. Átok kiváló harcossá cseperedik, de mindenki fél tőle, mert úgy hiszik, csak a harc és a vérontás élteti, mivel soha nem riad meg senkitől, és önuralom híján az agyát azonnal elborítja a düh és a gyűlölet. 17 évesen, miután barátját, egy lányt megölt egy harcos, úgy dönt, ideje elhagynia otthonát, és a hely, ahol életét folytatja, Kőváros lesz. Őt is a bosszú hajtja, akárcsak apját egykor, és ebben segítőre is akad. Kővárosban a gladiátorok jó pénzért harcolnak, és a gyűlölt harcos a város legkiválóbb gladiátora, Voltán, vele kell megküzdenie, ha elégtételt akar venni. Egy másik igen kiváló harcos, Harag veszi a szárnyai alá, aki egy kis tanyán él unokájával, és befogadja Átkot is, képzi, és bevezeti a gladiátorok közé is. Kőváros uralkodója a Tudós, egy különös figura, egy zseniális elme, akinek egyáltalán nem volt meg a testi adottsága a katonasághoz, mégis a legkiválóbb hadvezérré vált. Uralmát természetesen meg akarja dönteni első embere, Nalademus, aki elvakultan üldözi a természethit, a fakultusz hívőt, akit a Fátylas Hölgy vezet, egy gyógyító képességgel felruházott nő. Életét Átok és Harag mentik meg, de hogy jól tették-e, az majd kiderül.

Gondolom, rájöttetek, hogy ennek a résznek a főszereplője Átok, aki természete ellenére mégiscsak egy nagyon szerethető figura. Büszke és kemény harcos, még Morrigunak is képes ellenállni, mert szerencsére esze is van, bár ezzel meg nem feltétlenül azt éri el, amit szeretne. Itt egy kicsit jobban belelátunk a vallási ellentétbe, egy város ugyanis akaratlanul is sokkal messzebbre kerül a természettől, mint a népek, akik az erdőt és a hegyet lakják. De a szellemek és a seidhek tevékenységének nem szabhat határt egy városfal, a régi hit él, és nem is lehet kiirtani. Nem is tudom, mit lehet még mondani a könyvről, mert a történet pörög, a szereplők változnak, de az alapok maradtak. Varázslat, mágia, a világot uraló erő és az emberi akarat áll szemben egymással, de ebből a kis emberek nem sokat éreznek, a világot meg nem érdekli.

Úgy tűnik nekem, hogy csak fecsegek a könyvről, de elég nehéz néhány mondatban összefoglalni ezt a világot, ami csak annyiban különbözik bármelyik történelmi kortól, hogy soha nem történt meg így, ezekkel a szereplőkkel, de megtörtént másokkal, máshol. Amolyan a 'történelem mindig ismétli önmagát' feelingem van a könyvvel kapcsolatban, csak itt a misztika és a szellemek jóval közelebb kerültek hozzám, olvasóhoz, mint egy  átlagos történelmi regény esetén. Nem tudok úgy tekinteni erre a sorozatra, hogy ez "csak" egy fantasy, mert ezek mi vagyunk, emberek, a haszonvággyal, a hataloméhséggel, a hittel és a pogánysággal, a kicsinyességgel, és az önzetlenséggel. Csak egy biztonságos, valótlan világban éljük át ezeket, abban a tudatban, hogy ez mégiscsak egy fantasy. Szeretem az ilyen könyveket. Lehet rajtuk sokat gondolkodni, ha meg nem akarunk, akkor csak csatázhatunk kedvünkre, és szellemekkel is társaloghatunk.  Morrigu még mindig nagy kedvenc. Meghajlok a bölcsessége előtt.

érték: 10/9.5

David Gemmel neve egyáltalán nem volt ismeretlen előttem, sok helyen láttam a könyveit dicsérni, de nem volt hozzá szerencsém, egészen mostanáig. És miközben olvastam, egész végig az volt az érzésem, hogy ez valahol az angolszász, ír, kelta, germán történelem, csak egy másik világban, és természetesen mégsem történelem. Az első rész hőse Connavar, aki riganték (egy kelto nép) királyává vált, de addig elég sok harcot meg kellett vívnia, önmagával is. Ugyanis Kőváros sorra igázza le a körülötte levő területeket, és csak idő kérdése, mikor jut el a riganték földjére is. Connavar elhatározta, hogy kipuhatolja a harcmodorukat, életmódjukat, gondolkodásukat, hogy már felkészülve várják őket egy esetleges támadáskor. Ő az, aki már születésekor nagyra rendeltetett, életét ugyanis a siedhek vigyázzák, derül ki, amikor még igen fiatalon megküzd egy medvével barátja életét védve, és ebbe hajszál híján belepusztul.

Vannak mozzanatok, szereplők, jelenségek ebben a világban, amik nagyon a szívemhez nőttek. Mint Morrigu, egy évezredes, földszellemhez hasonlatos lény, aki szinte a teremtés óta járja a világot, megjelenik azoknak, akik képesek őt látni, akik meg nem, azokat álmában látogatja meg, és bár a közhiedelem azt tartja, hogy halált és pusztulást hoz, a látomásokon keresztül megismerjük egy másik oldalát. Ő csak megadja az embereknek azt, amire vágynak: Connavar hírnevet akart magának, azt, hogy sokáig emlékezzenek a hőstettére, és ezt a medvén keresztül meg is kapja. Majdnem belehalt, de Vorna, a gyógyító önfeláldozóan lemondott hatalmáról, hogy ő élhessen. Morrigu ad, és elvesz. Legyen szó szerelemről, dicsőségről, életről, nagyon készséges, de mindennek megkéri az árát.

Egy nagyon profin kidolgozott világba csöppentem, szimpatikus és kedvelhető szereplők közé. Itt sem mindenki jó, és a negatív szereplőkben is van annyi érdekesség és mozgalom, hogy bár nem feltétlen kedveltem őket, ettől még nagyon érdekeltek. A karakterek emberiek, esendők, tévednek, és jellemüktől függ, mennyire képesek viselni ennek a következményét és továbblépni. Természetesen a főszereplő, Connavar mozgatórugója is egy régi sérelem, először azért tesz mindent, később már csak hiszi, hogy azért teszi. Ami érdekes, hogy ebben a világban nincsenek elfek, törpék, sárkányok, meg hasonlók, csak az emberek, és a hitük. Ez mozgatja a történéseket, és ebben van a megoldás is. A hit, vagyis a szellemvilág megjelenése engem folyamatosan a kelta hitvilágra emlékeztetett, de nem azért, mert itt is voltak druidák, gyógyítók, hanem mert az egész rendszert mintha ebből merítette volna Gemmel. Bárhogyan is történt, egy nagyon izgalmas történet indul itt útjára, ami teli van kalandokkal, érdekes személyiségekkel, bölcsességgel (bizony), és engem teljesen magával tudott ragadni ez a világ.

érték: 10/9,5

Nagyon kellemetlen, amikor az ember elvárásai felülmúlják a termék által szolgáltatott minőséget. Én most pont így jártam. A film olyan ígéretes volt az előzetesek alapján (de ez is talán csak Meryl Streep miatt volt az), azt hittem, hogy a könyv majd ad valami olyat, vagy legalább hasonlót ahhoz, amit a filmkockákon láttam. Jól pofáraestem. Ez a könyv sok minden, csak nem szórakoztató. Túlírt, enyhe kifejezéssel. Teli van töltelék-sztorikkal, csipp-csupp hülyeségekkel, olykor beleszőve némi főzés, receptek, meg egy kis Julia Child. Az eleje, úgy 50 oldalig, meglepően jó, ehhez képest a folytatás meglepően olvashatatlan volt nekem. Untam magam rajta, de nagyon. Szerettem volna a főzésről olvasni, meg az ételekről, úgyhogy aki hasonló reményekkel vágna bele a könyvbe, annak azt tanácsolom, ne tegye, mert van benne erről is szó, de inkább csak egy kormányhivatalnok titkárnő nyűgjeit és agymenéseit tolmácsolja. Inkább majd a filmet nézem meg, ezt egyszerűen nem bírom elolvasni.

Amint látjátok, lelkesen küzdök ezzel a vámpírkönyves dömpinggel, ami most elborított minket. Megéri, ha olykor kincsre akad az ember, mint most is. Cassandra Palmer jövőbelátó képességekkel rendelkező ember (háhá, végre ember, még ha nem is átlagos), ráadásul látja a szellemeket is.Tony, a vámpír-nevelőapja még kiskorában megölette szüleit, hogy kihasználhassa képességeit, és most, hogy Cassie megszökött tőle, vérdíjat tűzött ki a fejére, így menekülnie kell. Cas felkarolt az utcáról egy srácot, aki a legnagyobb vámpírtámadás alatt okoz neki egyszerre meglepetést és csalódást, majd a Szövetség fészkében köt ki, a legnagyobb hatalmú vámpírokkal körülvéve, és ahogy tisztul a kép, rá kell jönnie, hogy nem csak nevelőapja, de még sokan mások is szeretnék holtan tudni.

Érdekes ez az okkultista vonulat a könyvben, elég otthonosan mozgok a témában, úgyhogy megállapíthatom, hogy Chance is nagyon utána nézett. Szüksége is volt rá, mert az a mitologikus és ezoterikus kavalkád, amit ebben a könyvben felvonultat, megkívánja a precízséget, és hogy ne keverjen össze fogalmakat, személyeket, elnevezéseket. Vannak persze vámpírjaink, de mellettük még tündérek, (akiknek a létezésében senki nem hisz), szellemek (akikben meg aztán pláne nem, gyerekmesének tartják), szatírok, alakváltók, boszorkányok, mágusok, asztrálutazás. Természetesen a legkidolgozottabb szereplők a vámpírok, ők belopták magukat a szívembe. Ráadásul, hogy lássuk, Chance-nek van humorérzéke is, mindenkit beírt a történetbe, aki valaha élt és mozgott: Michelangelot (egyelőre említés szintjén), Raffaellot (többször is találkozunk vele, hiszen a Szenátus egyik tagja), Mirceát, Drakula testvérét, aki szintén egy Öreg,  és Raszputyint, aki most is megtalálta a sötét oldalt, de megjelenik Marlowe neve is, vele még nem találkozhattunk, meg nem is tudom, még kik. Nincs túlmagyarázva, és nem hat erőltetettnek, hogy ennyi név előkerül a múltból, inkább örültem neki, hogy jé, mennyi ismerős. Mikor először megjelentek a tündérek, azért volt egy kis kétségem, hogy mi lesz itt, mert sosem tesz jót egy könyvnek, ha túl sok mindent akarnak belezsúfolni. Az eredmény viszont meglepett, őszintén mondom, nem számítottam rá, hogy ennyire jó lesz. Pörgős cselekmény, teli van akciókkal, érdekes és izgalmas jelenetekkel, ráadásul a vámpírok alakja nem lett hiteltelen, még akkor sem, ha nem feltétlen az a klasszikus, koporsóban-földben lakó, kihűlt testű lények lettek.

Nem is tudom, hogyan kellene osztályozni ezeket a könyveket. Amíg csak egyet olvasok ezekből az újfajta vámpíros-romantikus-akciós-olykordugós könyvekből, nem tudom eldönteni, mennyire jó egy könyv, hiszen nem tudom mihez viszonyítani. Az első az újdonság élményével hatott, és nyilván jó pontot kapott, ha valamennyire is le tudta kötni a figyelmemet. Most viszont, a sokadik után, azt hiszem, változott egy kicsit a kép bennem, mit is tartok jó könyvnek ebben a stílusban. Ez mindenképpen az, annyira, hogy lepipálja még Frost könyvét is, nagyon magasról. Emellett limonádénak tűnik a többi, talán azért, mert mindegyikben nagy szerephez jut a szex, sokszor elég direkt módon, pornóstílusban, itt viszont egészen más szemszögből láthatjuk ezt a 'vámpírerotikát'. Ráadásul nincsenek a történetben holt időszakok, amikor semmi nem történik, és az írónak ki kell töltenie az űrt ezzel-azzal, hogy teljen az idő, és ilyenkor jönnek a nagy orgiák, meg az oldalakon tartó nyavajgások. Itt ilyen nincs, mindig történik valami, ami nem szex, és nem is feltétlen vérfürdő. (Aztán persze nincs kizárva, hogy jön egy újabb, amiről majd megintcsak ezt fogom gondolni, de egyelőre Cassandra vezet.) Aki szereti az akciódús könyveket, a mágikus csatákat, a személyes történeteket, és az érdekes karaktereket, semmiképpen nem csalódhat ebben a könyben.

érték: 10/9,5

A könyvet nagyon-nagyon köszönöm a Kelly kiadónak.

Először is szeretném megköszönni az írónőnek, Görgey Etelkának, vagyis Raana Raasnak, hogy lehetőségem nyílt belekóstolni ebbe a világba. Amíg el nem kezdtem olvasni, azt gondoltam, hogy én ezt a könyvet nem akarom, mert mindenhol azt hallottam, hogy az egész történetben fontos szerephez jut a hit. Amin nem is csodálkoztam, hiszen egy református lelkész számára a hit maga az élet lehet, gondolom, tőlem viszont ez a fajta érzés nagyon távol áll. Szerencsére ezen a téren egyáltalán nem azt kaptam, amire számítottam, ez valami egészen más, és tény, hogy fontos szerephez jut, de sok más dolognak is fontos szerepe van, így a vallás kérdése nem is áll igazán a középpontban, annak ellenére, hogy mégis áthat mindent.

Eleinte volt bennem egy kis képzavar, nem egészen értettem, hogy egy sci-fi világban mit keres egy Szophoklész-idézet, de aztán összeállt a kép. A Csodaidők ideje, bár saját időszámítása van, valamikor sokszáz évvel a mi ma ismert világunk után játszódik. Az emberiség kilépett a Földről, benépesítette a környező galaxisokat, és létrehoztak egy olyan társadalmi berendezkedést, ami amennyire új és modern volt, épp annyira volt konzervatív és ősi. Úgy tűnik, az emberiség az évezredek alatt túl sokat nem változott: vannak a gazdag nitanok, akik teljesen elkülönülnek a szabad, ám szegény lishektől, akiket viszont nem kötnek a társadalmi konvenciók, náluk a szabadság létszükséglet.

Az első szereplő, akivel megismerkedünk, egy félárva lány, Judy, akit elvettek az anyjától, árvaházba kerül, az apját nem ismeri, és minden ellen lázad, semmi nem jó neki. Amikor anyja végérvényesen lemond róla, átkerül egy niesi nevelőintézetbe, és úgy tűnik, itt már be tud illeszkedni, és talál magának olyan elfoglaltságot, amit szívesen csinál: imádja a nitan nyelvet, és itt tanulhatja. Aztán egyszercsak megjelenik az apja, és borul minden.

A regény másik szálát a Raas család adja. Ami számomra egyszerre volt vonzó, és ijesztő, az a szoros családi kötelék, a rangsor szerinti élet (ráadásul ennyien egy helyen, még ha nagy helyen, akkor is...), a patriotikus uralmi rendszer a családon belül, csupa olyan dolog, ami ellen könyörtelenül lázadnék, mégis ad egyfajta biztonságot. Számomra elképzelhetetlen, hogy bármelyik családtagom megmondja, mit tehetek, mikor és miben, viszont ez a hatalmas családi háttér ott van a gondok esetében, menedékként. De ez is egy elég ingoványos terület, akármilyen ballépést nem tűr meg ez a szigorú rendszer, úgyhogy ezt is beteszem a többi illúzió mellé, amit úgy en block az emberi kapcsolatokkal szemben táplálok. Vannak megbocsáthatatlan dolgok, ilyen az, amikor valaki lemond elsőszülötti jogáról, ha nem házasodik, amikor kellene, vagy ha 'kiszakad', elhagyja a családot, hogy önállóan, irányításuk és ellenőrzésük nélkül éljen. Innen nincs visszaút, tiltja a hagyomány, a családi érzés és a családfői hozzáállás a visszafogadást.

Ez az új világ sem mentes a lázadástól, amit akár politikai színtérre is visznek, mint Martyn, vagy akár családon belül próbálnak megoldani, mint az apja egyeduralma ellen lázadó Yaan. Sok dolog visszaköszön a mából a jövőben, kapzsiság, rosszindulat, ostobaság és kivagyiság ugyanúgy van, mint jóindulat és törődés, ez utóbbiakból igen kevés, akárcsak ma. Érdekes, hogy a főbb szereplők tulajdonságait túlnyomórész negatívnak láttam, de legalábbis idegesítettek, mint Yaan (egy 17 éves srácnak, akinek 10 hónapja van a felnőtté váláshoz, tényleg az a legfontosabb, hogy milyen hajjal és milyen ruhában jár? számomra életszerűtlen volt a szégyene az övlevétel miatt, a helyében inkább büszke lettem volna, hogy láthatóan ellentmondott ismét. nem tudok az ilyen sunnyogó lázadókkal szimpatizálni, aki inkább csak szeretne az lenni, mert a következményeit viselni már nehezen megy neki.). Az sem volt teljesen érthető, ha 130 évig is elélnek, miért 18 év maradt a felnőtté válás időpontja? De ez igazából csak kukacoskodás, elfogadtam, hogy ez van, hogy ez a világ formájában egészen más, de a szellemisége maradt a miénk. Hiszen az írónő mégiscsak a XXI. században alkotta, ki tudja 3000 év múlva hol leszünk, milyen gondokkal, gondolatokkal, vágyakkal és élettel, de ezt most nem is kell nekünk tudnunk. Talán éppen ezért nem is igazán érzem sci-finek a történetet. valahol inkább a sci-fi és a fantasy határán egyensúlyozik, mindkettő, de igazán egyik sem.Viszont az tökéletes szál volt, hogy egy új kor másfajta társadalmi berendezkedése másfajta problémákat szül. Az elnyomás elleni lázadás ugyanúgy megmaradt, ami viszont új volt, az  pl. a kiszakadtak visszafogadásáért elkezdett harc. Ez a világ nagyon jól és logikusan van felépítve, egy szavam nem lehet.

Hogy nem tudott magába szippantani a történet, az ennek a két dolognak köszönhető: nem tudtam olyan szereplőt találni, akit kedvelni tudtam volna, vagy azonosulni vele, és a mindennapi élet egyik helyen sem volt olyan vonzó számomra, hogy örömmel térjek vissza hozzá. Viszont megértem a rajongókat, mert van a történetnek egyfajta varázsa, hiszen mégiscsak egy olyan társadalmat, világot mutat be, ami nagyon eltér a miénktől, a gyökerei mégis ismerősek, és ebben a világban olyan helyzetek teremtődnek (szép magyar szóval), amik számomra  idegenek és furcsák, vagyis izgalmasak voltak. Szívesen olvastam, de ez az ellentmondás egész végig velem maradt, így nem volt maradéktalanul felhőtlen az érzés.

érték:  10/8 (Etelka nagyon olvasmányosan ír, szeretem a stílusát. kifejező, igényes és színvonalas.)

ITT LEHET A LEGOLCSÓBBAN HOZZÁJUTNI, HA MEG SZERETNÉTEK RENDELNI A KÖTETEKET

A 15 éves Ned Marriner fotós apjával és annak stábjával a franiaországi Provence-ba utazik, hogy egy könyv anyagához fotózzanak. Elsődleges a több száz éven keresztül épült Aix-i katedrális érdekli őket, de a környéket is bejárják fotózható helyszínek után kutatva. A katedrálisban üldögélve Ned összefut egy New York-i cserediákkal, Kate-tel, aki temérdek történelmi információt tárol az okos kis fejecskéjében, és mivel Ned körül most nincsenek haverok, akik előtt arcoskodni kellene, igen kellemesnek találja a társaságát. De megzavarja őket valami furcsa hang, aminek persze utána kell járniuk. Egy kopasz pasas hátával néznek először szembe miközben feléjük egy kés hegye áll, és közli is velük sz illető, hogy már ölt gyerekeket. (Persze, ők már nem teljesen azok, de ez csak futó vigasz). Na jó, nem húzom tovább a kedélyeket, a pasi végül eltűnik a lyukban, ahonnan feljött, viszont egy idő után Ned lemegy körülnézni, és nagyon furcsa dolgokat talál odalenn. Nednek egy idő óta igen különös érzése van, de nem igazán tudja hová tenni, amíg a felszínre visszatérve aztán teljesen tudatában nem lesz annak, hogy olyan dolgokat tud a férfiról, amit normális esetben nem tudhatna, pláne teljesen hihetetlen. Például, hogy legalább 800 éves, és nagyon szoros kapcsolat fűzi a gyönyörű, halvány körvonalakkal rendelkező hölgyhöz, az oszlop oldalán. Érdekes, izgalmas, titokzatos rejtélybe botlottak Kate-tel, amit igyekeznek megfejteni, márcsak Ned miatt is, aki új érzékeivel látja azt is, ami mások előtt rejtve marad. Hamarosan itt van Beltane ünnepe, Samhain ellenpontja, amikor a szellemek átjárást kapnak a mi világunkba, és kibontakozik előttünk egy különös, évezredek óta tartó szerelmi háromszög története, az úrnővel, a sebhelyessel, és a visszatérő kelta harcossal, de bepillanthatunk Provence múltjába, és Ned családi történetébe is.

Annyira kíváncsi voltam erre a könyvre, teljesen megfogott a borítója. Nem ez a rózsaszín, amiben végül megjelent, hanem az eredeti. Csak úgy sugárzott felém, hogy teli van misztikummal, és el kell olvasnom. (ez a rózsaszín közel sem hozza a könyv hangulatát, nem egészen értem, miért kellett változtatni.) És egyáltalán nem csalódtam. Tényleg misztikus a sztori, nagyon jó történetszövéssel. Jók a karakterek, szerencsére egyik sem lesz infantilis fiatal koruk ellenére, ráadásul Kaynek remek a humora, sokszor hangosan felnevettem. Mindezek ellenére egyáltalán nem válik komolytalanná a történet, Kay beleszövi a mesébe a kelta történelmet, mitológiát is, ez is teljesen passzol, minden a helyén van. Ami külön élvezetes volt, az magának Provence-nak a bemutatása, bűbájos kis hely lehet. A könyv egyetlen hibája, hogy jócskán vannak benne magyartalan mondatok, szóösszetételek. Nem ártott volna átnéznie valakinek, bár ez nem játszik közre a könyv valódi élvezetében.

érték: 10/9,5 (bár Provence miatt mindenki Peter Mayle-t emlegeti, engem inkább Alice Hoffmanra emlékeztet, csak pasiban. misztikus regény, a legjobbak között van.)

Ez a három kötetes sorozat valóban egy nagyon klasszikus, viktoriánus hangulatú, igazi, vérbeli vámpírtörténet. Rebecca családjával a könyvek kezdetén Egyiptomban él, az 1880-as évek végén. Édesapja vérbeli katona, de amikor arról volt szó, hogy eleget kell tennie családja hagyományainak, visszautaztak az ősi birtokra, Bernan Housra, ami az angliai Durham megyében állt. Édesanyja gyengélkedett egy egyiptomi esemény óta, de hogy pontosan mi is történt vele, azzal Regina nem nagyon volt tisztában. Angliába érkezésüket követően nem sokkal Emmára, az anyjára az egyik cseléd talált rá, úgy hiszik, már halva. Akkor pillantotta meg először Regina azokat a borzalmas sebeket, hegeket és mintákat, amik anyja testét borították. Nem sokra rá Emma családja meglepte a birtokot, és el sem mentek addig, amíg a hagyományaik szerint végső búcsút nem vettek rokonuktól. Reginának azonban a gyász csitultával szöget ütött a fejében, hogy nincs minden rendben anyja halála körül, és elhatározza, kideríti az igazságot. Ebben segítségére vannak vőlegénye és annak két katonatársa, és a szépséges Victora, aki bevezeti a vértestvérek éjszakai társadalmába.

SPOILER-VESZÉLY

És bár Regina erről nem tud, csak mi értesülünk róla, olvasók, Reginára felfigyeltek. Valakik. Többek is, akik, mint utóbb kiderül, nem egy oldalon állnak. De hogy ki mit is akar tőle, és miért is olyan fontos nekik, ez még jó darabig rejtve marad. Mert hogy Emma lánya, ez még nem adna okot ekkora érdeklődésre. Az, hogy az igazság kiderítéséhez egy egészen különös világba kell belépnie, a vámpírok világába, Reginának eszébe sem jut először, pláne, hogy ilyesfajta ragadozók valóban létezhetnek. Mert bizony Boulle regényében ezek a vámpírok nem édes-nyálas-szépséges férfiak, akik egyik nőt dugják a másik után, ők rothadó, bűzös teremtmények, akikből egy szempillantás alatt előtör az állat. Erotikus kisugárzásukkal a bűvkörükbe ejtenek nőt és férfit egyaránt, és rendelkeznek a klasszikus vámpír-tulajdonságokkal: nem képesek befogadni az étel, italt, nem bírják a napot, tipikus éjszakai lények, földdel teli koporsóban alszanak, ha éhesek lesznek, könyörtelenül ölnek, és gyökerük Magyaroszágig nyúlik vissza. Vigyázó teremtményeiket, a ghoulokat vérükkel láncolják magukhoz, és bár dúl a különböző klánok között a gyűlölködés, igyekeznek betartani saját szabályaikat. A szex, ami újabban szinte az egyetlen célja lett ezeknek a romantikus vámpírkönyveknek, itt egészen másfajta köntösbe bújik. Egyrészt természetesnek tűnik, másrészt semmi emberi nincs benne. A kéjvágy, ami szereplőket olykor elborítja, ha kicsit is a tudatuk mélyére néznek, érzik, hogy természetüktől távol áll, mégsem tudnak ellenállni egy vámpír vonzásának. Regina útja közöttük vezet el anyjához, és még ilyen segítők mellett sem épp veszélytelen ez a vállalkozás. Mint minden világban, itt is vannak a háttérben megbújó "lázadók", akik az uralkodó elpusztítására törnek, és itt igen különleges dologra van szükség, hogy egy ezeréves szörnyet el tudjanak pusztítani. Több szálon fut a történet, ugyanis nem csak Regina kutat anyja igazsága után, hanem Beckettet, a vámpírt is megismerjük, akit évszázadok óta érdekli fajátájának múltja. Különös helyeken fordul meg, ahol mindig talál valami érdekességet: szimbólumokat falakon, kéziratokban, testeken, különös rituálékat, a vámpírok különböző fajait, akik közül is a szétiták, Szét hívei a legtitokzatosabbak. Kettejük útjai keresztezik majd egymást, de talán nem mesélném el a könyveket.

SPOILER-VESZÉLYNEK VÉGE

Annyira nem volt köztudatban ez a sorozat, hogy ha Jane nem szól, micsoda kincsre bukkant, biztosan nem is tudnék róla. Valahogy eltűnt a süllyesztőben, pedig nem ott van a helye. Boulle világa vetekszik a sokak által klasszikusoknak tartottakkal, Stokerrel, Rice-szal. Egy olyan sztorit dolgozott ki, ahol ez a rothadó vámpírvilág csak olykor szépséges, ha a vámpírok hajlandósága (személyisége) azzá teszi, de egyébként bűzlik, oszlik, és mocskos. Titkos társaságok, összeesküvés, vérmágusok, boszorkánymesterek, élőhalottak mesterkedésének olyan világa ez, amit a romatikus szerelmestörténetre vágyóknak messzire el kell kerülniük, viszont aki vágyik egy igazán klasszikus vámpíros történetre, de már kívülről fújja a Drakula sorait, annak ezt mindenképpen el kell olvasnia. Én nagyon bele tudtam merülni ebbe a kemény világba, sajnáltam, hogy vége. Kevés ez a három könyv.

érték: 10/10***

Elég rég volt már könyves poszt, annyi mindent kellett csinálnom, hogy az olvasással nem haladtam. Épp ezért azt hiszem, ez a legjobb könyv volt erre az időszakra, mert abban a percben bele lehet zökkenni a történet folyásába, ahogy kézbe vettem, esetleg több nap kihagyás után is.

Az egyetlen szó, amivel a könyvet jellemezni tudnám, az az, hogy nagyon kedves. Igaz, kicsit torzított a történeten, hogy itt  mindenki szép volt, meg gyönyörű, meg minden ilyesmi, de ettől eltekintve Fábián Janka olyan történetet hozott össze, ami olvastatta magát. Emmáról, és az ő történetéről szól, amibe beletartozik a szülei múltja is. Annál is inkább, mivel apja, érezve halála közeledtét, visszaköltözik Kanadából Magyarországra, és kire is bízhatná rá egyetlen leánya nevelését, mint volt szerelmére, Évára. Így Emma Körtvélyesen köt ki, egy Balaton parti kisvárosban, ahol anno anyja mély nyomot hagyott a tisztes polgárokban. Úgyhogy ha akarna, se tudna elszakadni szülei múltjától, és mivel annyira hasonlít elhunyt édesanyjára, folyamatosan összefüggésbe hozzák akaratlanul is az elmúlt botránnyal. (Furdalja az oldalatokat, hogy milyen botrány, mi? Nagy meglepetés senkit nem fog érni.:) Így Emmának sokszorosan is helyt kell állnia magáért, és az meg cseppet sem könnyíti meg a dolgát, hogy Éva fia visszatér Párizsból, ráadásul képbe kerül a Szerelem is.

Igazából ez egy nagyon tipikus romantikus regény, és mivel nagyon élveztem a történetet és a karaktereket, azt kell mondjam, a jobbik fajtából való. A múlt század fordulóján íródott könyvek valamiért nagyon vonzanak, van egy olyan hangulata annak az időnek, amivel sehol máshol nem találkoztam. Bejárunk egy rakás olyan helyet, ami 110-en éve érdekesség volt, és feltűnik Ady is, mint a kor prominens költője. A karakterek nem akarnak nagyon "viselkedni", viszont minden egyes megmozdulásukon érezhető a kor erkölcsi rendje. Egyfolytában ott motoszkált bennem, hogy ilyenek lehettek a pöttyös könyvek (persze, nem tudhatom, azt hiszem, egyet sem olvastam), kellemes kis történet, kedvelhető szereplők, felszínes, de épp ezért nagyon is élvezhető korrajz. Mondjuk úgy 12 éves kortól bátran merem ajánlani.

érték: 10/8

Aki szeretné a könyvet megrendelni, az  ITT megteheti.

Joyce egy végzetes baleset következtében elveszíti kisbabáját, majdnem elvérzik, és a kórházban magához térvén igen különös dolgot vesz észre magán: rengeteg, építészettel kapcsolatos dolgot tud, amiről előtte fogalma sem volt, ráadásul soha nem érdeklődött különösebben a téma iránt.  Justin, aki művészettörténetet tanít,  épp a válását heveri ki, amikor fenti események előtt kb. egy hónappal, egy nagyon vonzó hölgy rábeszéli, küzdje le a tűfóbiáját,  és adjon vért. Megtörténik, aminek meg kell történnie, és Justint roppantul érdekelné, kihez került vajon, amit belőle lecsapoltak (igen, Joycehoz), és hova lett az a része, amiről úgy érzi, valaki máshoz kerül, és feltétlenül vissza kell szereznie. A sors különös szeszélye, hogy folyamatosan egymásba botlanak, és amiről nem tudnak, ami az egyikkel megtörténik, azt megérzi a másik is. Joycenak fogalma sincs, mi történik vele, és miért, ő csak annyit érez, hogy ki kell lépnie a kihűlt házasságából, új életet kell kezdenie, és fel kell kutatnia, kinek köszönheti az életét.

Újabban igazán szórakoztató és humoros könyvek kerülnek a kezembe. Szinte az összes szereplő kedvenc lett, főleg Joyce apukája, aki egy haláli fazon. Nagyon jó kis időtöltés olvasni ezt a könyvet, felüdít, pihentet, hangos röhögésre késztet, és nem lehet közben unatkozni. Nincs rá késztetésem, hogy Ahern korábbi könyveit is elolvassam, de ebben minden benne van, ami kikapcsolja az ember.

érték: 10/8 (kicsit eltúlzott ez a táv-szimbiotizmus, viszont vicces helyzetek adódnak belőle.)

Cannie épp szünetet tart a barátjával, amikor az egy sokak által olvasott lapban megjelentet egy cikket róla, amiben részletesen taglalja, miért is volt jó vele, hogy mekkora darab, és hogy mindehhez hogyan viszonyult ő, Bruce, és hogyan Cannie. Cannie ezen annyira kiakad, hogy sokadszorra megy el táplálkozási tanácsadásra, miközben próbál felváltva hol új kapcsolatot szerezni, hol a régi visszakapni.

Annyit hallottam erről a könyvről, hogy mennyire jó, mennyire igényes, és mennyire nem a szokott formában tálalja a témát, hogy bátran be mertem vállalni, és egyáltalán nem bántam meg. Túl azon, hogy végigolvashattuk a szokásos sirámokat, amiket egy ilyen helyzetben mi magunk is megélünk, szinte pont ugyanezekkel a gondolatokkal, fel- és lefelé ívelő hangulatváltozásokkal, nagyon jó a humora és a stílusa a könyvnek. Valahogy nekem nem sikerült sajnálnom Cannie-t, inkább drukkoltam, hogy nyíljon már fel végre a szeme, és lendüljön tovább Bruce-on, és találjon egy érett és értelmes pasit.

A könyv egy olyan témával foglalkozik, ami azt hiszem, ilyen vagy olyan formában mindannyiunkat érint. A nők folyamatosan azzal vannak elfoglalva, hogy hány kilók, hogy áll rajtuk a ruha, tetszik-e a pasinak, aki szembejön vele, annak, aki a szomszédban lakik, annak, akit soha többet nem lát az életben, vagy akivel minden nap  találkozik. Meg persze azzal, hogy a titkárnő megint felszedett vagy fél kilót, a szomszédasszony mennyire elhanyagolja magát, és a buszon a nő, akivel szemben voltak kénytelenek ülni, mennyire szemtelenül bombázó vékony volt. És persze emellé folyamatosan azt lehet hallani, hogy a pasik nem is szeretik a vékony nőket, inkább az egészséges, kellő fogással rendelkezők a nyerők náluk, de valahogy mégis csak azt lehet látni, és hallani, hogy a pasik a vékony nőkről áradoznak, sőt, vékony csaj lóg az oldalukon. A könyvben szembeszökő az ellentmondás: egy állítólagosan díjbirkózó méretű, nagydarab csaj Cannie, 178 cm magas, és "hatalmas", 46-os a mérettel rendelkezik. Namost egy csaj, aki majd 180 centi, folyamatosan sportol, és 46-os a mérete, sose lesz egy kövér hájpacni, vagy akkor nem 46-os a mérete. (gyanítom, inkább ez utóbbi lehet). És innentől kezdve nekem egészen másfajta elképzelésem volt erről a nőről, akinek inkább némi önbizalom kellene, meg egy Bruce-tól gyökeresen eltérő ízlésű fickó, nem pedig agymosás, meg súlykontroll. Viszont ez az ellentmondás tökéletesen tükrözi a társadalom véleményét, és testképét a másikról: soha nem lehetsz elég vékony. És épp ezek miatt nekem nem is volt hiteles az egész (vagy épp ettől kellett volna annak lennie?), ettől függetlenül viszont jól szórakoztam, mert Weiner jól ír, csípem a humorát, amit még a siránkozás közé is képes volt becsempészni, így ahelyett, hogy szomorúan merengtem volna szegény ""dagadt"" Cannie-n, sokszor felröhögtem. Persze, a könyv komoly is egyben, és azt hiszem, hogy ha eléri azt bárkinél, hogy elfogadja önmagát olyannak, amilyen, és ettől kellemes társaság, és még jobb társ legyen, akkor már megérte elolvasni. Mert meggyőződésem, hogy ebben az esetben kollektíve nem lehet a társadalom szemét felnyitni, ezt a harcot mindenkinek saját magával kell megvívnia. A vége pedig...

érték: 10/9 (komoly is, szórakoztató is, olyan téma és könyv, amiről sokat lehet beszélni.)

A könyvért köszönet a Kelly kiadónak.

Effie 9 évesen megismerkedik Henry Chesterrel, a nem igazán tehetséges festővel, modellt ül neki, sőt, mindenben követi a tanácsait, majd amikor 17 éves lesz, a felesége lesz. És belecsöppen egy olyan életbe, ami természetétől teljesen idegen. Férje vallásos hevülete küzd szexuális vágyaival, a női testben az ördög fondorlatát látja, és az első aktus után Effie is elveszíti azt a gyermeki báját, amit Henry olyan perverz módon szeretett benne. Effie szenvedélyre vágyik, és amit férjétől nem kap meg, megadja neki Mose Harper, a szintén festő, szoknyapecér kalandor. Innen egyenes út vezet Fanny Miller "karjai közé", a gyilkosok, utcalányok, szellemek világába, ez utóbbiban Effie már szinte otthon érzi magát.

Olvasás közben igyekeztem elvonatkoztatni attól, hogy Joanne Harris az író, viszont nem sikerült. Időnként elmerengtem, hogy vajon akkor is annyira élveztem volna-e a könyvet, ha egy teljesen ismeretlen író nevét látom Harris neve helyén, de arra kellett jutnom, sajnos, vagy nem, hogy közel sem tudtam volna ennyire értékelni. Túl azon, hogy lassan hozzászokhatunk, hogy Harris kirándul kicsit a műfajok között, a gasztroregényt és a krimit már összefonta a misztikummal és a boszorkánysággal, írt mitikus fantasyt is,  itt most a misztikum a misztikummal jár karöltve, épp annyira megbújva az események sodrában, mint ahogyan már megszokhattuk, és ebből valami döbbenetesen furcsa regény kerekedett ki. És ha nem az ő nevét látom a könyv előlapján, én bizony nagyon óvatosan vetem magam ebbe a világba. Az a helyzet, hogy annyira megbízom Harrisban, a fantáziájában, a tehetségében, a történetszövésében, hogy teljesen a gondjaira bíztam magam olvasás közben, és tudom, hogy ezt ezzel a történettel senki mással nem tettem volna meg.

érték: 10/9,5 (különleges élmény.)

Alig múlt 12 éves Jamie Gabriel, amikor egy hajnali újságkihordás alkalmával nem tért haza többé. A szülők először a rendőrséghez fordultak, majd magánnyomozókat fogadtak, de már 14 hónap telt el minden előrelépés vagy látható eredmény nélkül. Aztán az apa, Paul, megkapja egy volt zsaru, Frank Behr elérhetőségét, aki első körben elutasítja, mert semmi reményt nem lát, de aztán az asztalán hagyott akta, és valami belső hang meggyőzi, hogy érdemes megpróbálnia. Az útjuk a pedofilok sötét világába vezet, és minden egyes lépésüket abban a hitben teszik, hogy még ha a legrosszabb is derül ki, de legyen már valami konkrétum...

A fedlapon Coben ajánlását lehet olvasni, és kíváncsi voltam, lehet-e hinni neki, hogy "irgalmatlan feszültség", és megnyugodtam, hogy lehet. Levien stílusa nagyon minimalista, azt hiszem, ez a legjobb szó rá. Csak a lényegre szorítkozik, nem ír le semmi feleslegeset, viszont mindent megtudunk, amire szükségünk van. Talán épp ez a szűkszavúság az, amivel végig ennyire le tudta kötni a figyelmem, és tudta feszes tempóban tartani a történetet, és ekkora feszültséget kelteni. Csillagos ötöst érdemel a logika, ahogyan végigvezeti az infókon az olvasót, semmi nem kerül elő egyszercsak valahonnan, hogy tovább tudja vinni a történetet, nincsenek a semmiből előlépő ismeretlen szereplők, minden előttünk zajlik. Egy nagyon tipikus klasszikus krimit olvashattam, ahol a történet, az események a lényeg, nincsenek bonyolult lelkivilágok, nincs lélekboncolgatás sem, és a pedofil vonulat is csak mint bűntett van jelen, említésképpen, nem szó szerint. Ez már csak azért is volt jó, mert ha kicsit mélyebben elmerül a témában, egyszerűen elhajítom a könyvet, így viszont ma kábé az összes körmömet lerágtam, míg elolvastam.

érték: 10/8 (bár nagyon izgalmas volt, semmi újat nem adott, így csak a többi, igen jó minőségű krimivel került egy szintre nálam.)

A könyvért köszönet a Kelly kiadónak.

Az ilyen könyvekért érdemes olvasni. Emberi sorsok, lelki helyzetek, jellemek, némi történelmi háttér úgy megírva, hogy teljesen bele tudtam merülni, mintha én is ott éltem volna velük. A regénynek két főszereplője van, Lucy (Louis C. Lynch), és Noonan. Lucy maga meséli el történetét, Noonan életét az író tolmácsolja, ami először furcsa volt kicsit, de gyorsan megszoktam.

Mindketten igen érdekes személyiségek, különbözőbbek már nem is lehetnének, mégis vannak nagyon hasonló vonásaik. Magukba forduló, tépelődő emberek, gyerekként is azok voltak. Mindkettejük életében volt egy töréspont, ami a szellemi és lelkiállapotukra tartósan hatással volt, vannak titkaik, sajátjuk is, másoké is, és az élet elsodorta őket egymás mellől. És Russo remekül ábrázolja, hogyan reagálnak erre a  távolságra. Amíg Noonannak teher, és a múlt érdektelenségébe veszik egykori barátja, akire nem is úgy tekint, mint barátjára, addig láthatjuk Louis ragaszkodását, mélyről jövő hűségét. Elvére ki az, aki hosszú évtizedeken keresztül rendszeresen ír levelet annak, aki még csak nem is válaszol rá? Louist a lehető legmélyebben megismerjük, hiszen a gyermekkorától kezdve tárja elénk életét, és azt a világot, amiben felnőtt. A gyermeki kegyetlenséget (primitívség? öncélú gonoszság? vagy csak egyszerűen a gyerekek olyanok, mint az őket körülvevő világ?), majd később a szerelmeket, az apró, és olykor fájdalmas tapasztalatokat úgy tárja elénk, hogy nem esett nehezemre átélni őket. Louis egy nagyon szerethető figura, Noonan viszont nagyon érdekes fazon, talán éppen attól, hogy az ő narrátora az író, így róla jóval kevesebbet tudunk meg. A kettejük közötti párhuzam, az időnkénti "rohamok" őt sem kímélik, csak amíg Louis magába zuhan, és nem reagál a külvilágra, addig Noonan az elfojtott emlékek hatására öntudatlanul, de mégiscsak agresszív lesz, pusztítja környezetét, és az embereket, akik akkor az útjába kerülnek. Nagyon élvezetes volt, ahogy kibontakozott előttem ennek a két, totál különböző embernek az élete, gondolatai, érzései. De nem csak két érdekes, bár teljesen átlagos (mert egy birka szelídségű ember, és egy lelkirokkant művész azt hiszem, nagyon tipikus figurák) életutat mutat meg, hanem azt a világot is, a háború utáni küzdést és küszködést, amiben Louis felnőtt. Az egyéni sorsokon kívül azt az Amerikát is megismerhetjük, ahol a nélkülözés és az optimizmus, az élet jobbá, könnyebbé tétele és a kivédhetetlen nyomorúság kéz a kézben jár, és olvasás közben talán mi is tanulhatunk belőle valamit.

érték: 10/9,5 (Russo nagyon jól ír. a stílusa lebilincselő.)

A könyvért köszönet a Kelly kiadónak.

Ha jól tudom, egész sor olyan krimit írt, ahol Scarpetta doktornő, mint törvényszéki orvosszakértő göngyölít fel eseteket. Ez biztos, hogy nem az első regény, amiben ő a főszereplő, (de persze van segítője is), valószínűleg inkább valahol az utolsók között van, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből, teljesen érthető az előzmények nélkül is. Itt Scarpetta az 50-es évei felé közelít, szerelmét elveszítette, és belekeveredik egy elég szövevényes bűnözői háló(zat)ba. Chandonne, egy génhibás fenevad, aki a médiában mint Vérfarkasként híresült el, megpróbálja megölni, neki azonban szerencsétlenségére sikerül elmenekülnie, így egy csomó mindent a nyakába varrnak: gyilkosságokat, zsarolást, hivatali visszaélést, egyszóval megpróbálják tönkretenni. De hogy igazából kik azok, akik a szálakat mozgatják, az nagyon szépen, egymás után bontakozik ki a szemünk előtt. Olyan hatalmas meglepetés nem ért a végén, mert nagyjából a negyedétől sejtettem dolgokat, csak a személyek nem passzoltak, ettől függetlenül egy nagyon izgalmas olvasmány volt.

Ami a legjobb volt benne, hogy nagyon ügyesen tálalta a nyomozói fogásokat és a tudományos tényeket. Bár azt nem egészen értettem, mitől veszik 1000%-nak, hogy a bélyeget saját nyelvével nyalja meg valaki, mert ugye a vizes-szivacsos-kistálkás nedvesítés nem egy ultramodern találmány, viszont így lehetőség volt rá, hogy a DNS-azonosítás folyamatát kicsit kifejtse. Mivel sok időt töltött terepen, és volt egy pancser főnöke, a nyombegyűjtésről is elég sokat írt, és a hullaházban töltött idő is újdonság volt számomra. Gondolom, ha a többi könyvét is elolvasnám, többet tudnék meg erről a szakmáról is, így mindenből adott egy keveset, nem túl részletesen, de nem is felszínesen.

érték: 10/7

(ami ne vegye el senki kedvét, a könyv tényleg jó, és azért kap csak ennyit, mert idén szigorú vagyok. Scarpetta túl sokat lelkizett.)