Keményfedél

Ez most megint nem egy rajongó könyves poszt lesz, inkább próbálok mértékletes lenni, leginkább azért, mert több negatívumot tudok felsorolni, mint pozitívumot, viszont annyira mégse rossz ez a regény, mint első látásra tűnne a véleményemből, talán csak nekem nem volt elég türelmem ehhez a regényhez.

Lehmann Orsolya az 1600-as évek végén idős asszonyként veti papírra életét, aki egy patikus és egy elszegényedett nemes lányaként született. A pestis elvitte anyját, egyedül maradt apjával, akivel elég érdekes a viszonya. Apja nem éppen a lányát látja benne, nem véletlenül, de sosem biztos a dolog, és ezen nem változtat az időközben a házhoz került, igencsak fiatal mostoha sem, aki szintén Orsolya. Zaklatott mindennapok jutnak osztályrészül a fiatalabb Orsolyának, és az egyetlen ember, aki egy kicsi érzelmet, szeretetet visz az életébe, az a keresztanyja. Álmok, babonák, hétköznapi események váltogatják egymást, melyek mélyén ott lappang a félelem, a gyász, és a vágy valami után, ami mintha egyre távolabb került volna tőle. Igazából a regény a családon belüli szexualitás egy irodalmi megjelenítése, legalábbis annak próbál feltűnni. Nekem azért vannak kétségeim az ilyesfajta témákkal, de Rakovszky elég jól megoldotta úgy, hogy nem akartam apró cafatokra tépni a könyvet. Mert végül is nem a fizikális oldaláról szól ez a könyv, hanem éppen a mélyben rejtőző mozgatórugókról, a kényszerekről, a társadalmi konvenciókról. Mert miért vállalja egy lány, hogy eljátsza apja feleségének szerepét? Mi viszi rá, hogy egyáltalán rábólintson egy ilyen ötletre, arról nem is szólva, hogy egyetlen ellenkező szó nélkül tűrje (igaz, csukott szemmel) aztán ennek valóságban történő megvalósítását is? Mert az nem elég indok, hogy teherbe esett, legalábbis számomra ez kevés indokként.

A regény egy hatalmas nagy monológfolyam, és ez nekem nagyon sok volt belőle. Annyira nem voltak érdekesek az apró mozzanatok, hogy ennyire bőven és terjengősen legyenek kifejtve, és úgy érzem, a fő téma, az apa-lánya kapcsolat, a családi kötelékek, így igencsak elaprózódott, elsikkadt, ha meg azt nézem, ennyi bőven elég is volt belőle. Orsolya roppant naiv, ostoba, tudatlan, talán épp ezért is történhetett meg az vele, ami. De ha nem ilyen a szereplő, az író másféle könyvet ír, ugye. Viszont ha már a téma az, ami, én azért mindig megkérdezem, ugyan miért is íródott meg a könyv. Mi ez, valami szélsőséges feminista múltkép, vagy valami kanosszajárás az író saját múltjában? Mi olyan fontos Orsolya életében és az apjával való kapcsolatában, amit mindenképpen a világ elé kellett tárni? Mert azért ez nem egy mindennapi kapcsolat, még akkor sem, ha akkoriban még csak hírből sem ismerhették a feminizmust, meg a szexuális perverziót elítélő elméleteket. Miért akkorra datálódik a regény? A történelmi háttér kétségtelenül pontos, részletes, a korrajz hiteles, de mit keres ez az elfajzott kapcsolat itt? Igazából ezekre persze nincs válasz, talán csak én vagyok kíváncsibb a kelleténél, és olyan dolgok érdekelnek, amikről a regény pont nem szól. És hogy mi a kígyó árnyéka? Az, amire mindenki gondol először, nincs ebben semmi bonyolult, a tűz és a kígyó szimbóluma mintha öröktől fogva ott lennének az emberi tudat és tudatalatti határán. Jelent mindent, szexualitást, bűnt, büntetést, a pokol tüzét és kéjvágyat, pusztítást és teremtést egyaránt. Akárcsak az árnyék, ami mindenhol ott van, de csak nyomokban, soha nem kézzelfogható dologként, vagy személyként, elvégre mindennek van árnya, árnyoldala, és olyan szereplői az életnek, akiknek a hatása anélkül érződik, hogy konkrétan megjelennének. 

Egyszóval nekem nem tetszett. Olykor untam, olykor ideges lettem Orsolya végtelen egyszerűsége miatt, a téma sem az, ami igazán közel áll hozzám, de azt az egyet el kell ismernem, hogy Rakovszky magyarsága egyszerűen gyönyörű. Magukért a mondatokért, a metaforákért, az asszociációkért, a leírásokért volt érdemes elolvasni, az interpretáció stílusáért, semmi másért. Messze nem „sodró lendületű” regény, még csak nem is izgalmas, de talán azért érzem ezt, mert nem igazán érdekelt ennek a buta lánynak a sorsa. Amikor megjött az esze, már késő volt, a sztereotípiám és a múltja áldozata lett előttem.

Magvető , 2002 (467 o.)

Keresztanyám két csodás könyvvel is megajándékozott, szerintem nem is tudott róla, hogy ennyire emlékezetesek maradnak majd ezek a számomra. Nem tudom, ha tovább él, miket juttatott volna el hozzám, de biztos vagyok benne, azokban sem kellett volna csalódnom. Az egyik ilyen könyv a Jane Eyre volt A lowoodi árva formájában, ami egy borzalmasan unalmas nyaramat mentette meg, és akkor hirtelen egymás után többször is elolvastam, és azóta is már párszor. A másik az Édentől keletre, amit feltettem a polcra, és ott is maradt. Nem tetszett a külseje, csúnya volt a borítója, és bár egyszer elkezdtem, nem fogott meg túlzottan, így túladtam rajta. Kár volt, meg kellett volna tartani, de hát ez évekkel ezelőtt volt, és azóta már beszereztem egy másik példányt belőle. Talán jobb is, hogy akkor nem olvastam el, mert nem tudott volna tizenévesen annyit nyújtani nekem ez a családregény, mint most.

Amerika két partján élő családok történetéről szól az 1800-as évek közepétől kezdve, a küzdés, az összetartás, az ellenségeskedés kiegyensúlyozott elegyével, örömök és tragédiák sorával. Adam Trask eredetileg keleten élt féltestvérével és apjával, nem éppen szeretetteljes viszonyban, majd miután a sors összehozza Cathyvel, változtatni akar az életén, céljai lesznek, jövőt lát, és nyugatra költözik, hogy mindezt megvalósítsa. Mindeközben Cathy csendesen tűr, míg egyszer megteszi, amit már régóta tervez, és ettől Adam összeomlik. A másik család Samuel Hamiltonék, a keleti parti dús és gazdag földek közötti terméketlen terület tulajdonosa, rengeteg gyerekkel, és csodás személyiségekkel. Ők Steinbeck anyai nagyapjáék, nagybátyjai és nagynénéi. Az ő életükön keresztül nyerhetünk bepillantást a gazdálkodók küzdelmes mindennapjaiba, az 1900-as évek elejének életébe, társadalmi és üzleti világába, és az emberi lélek mélységeibe nagyon árnyalt emberi kapcsolatokon keresztül.

Mindent szeretek ebben a regényben. A csodás tájleírásokat, a finom, nagyon enyhén ironikus humort, az embereket egytől egyig, legyenek bár gonoszak vagy jóságosak, a farmeréletet, a durva, elvadult és a zöldellő, termékeny tájat, a pontosan megfogalmazott véleményeket, narrátori gondolatokat és következtetéseket is. Ezt a történetet ugyanis Sam egyik lányának, Olive-nak a fia meséli el, aki nem más, mint John Steinbeck. Mintha egy asztalnál ülnénk, előkerültek volna a régi családi képek, és mi csak hallgatjuk végeérhetetlenül. Mindenkinek megvan a saját története, némelyik testvérről többet tudunk meg, másokról kevesebbet, de senki nem marad ki, még a Trask családot is megismerjük, sőt, őket akkora részletességgel mutatja be nekünk, mintha minden napoon jelen lett volna. Mindenhol azt olvastam, hogy a jó és a gonosz szembenállását példázza ez a regény, de én nem tudok rá úgy gondolni, mintha ennyire egyszerű lenne a téma. Mert a mindennapi küzdelmek, örömök és bánatok, a gazdálkodói feladatok és társadalmi helyzet pont olyan fontos szerepet játszik, mint az, hogy egy varázsosan vonzó gonosz lélek hogyan tudja befolyásolni azoknak az életét, akik kapcsolatba kerülnek vele. Steinbeck szerint a gonosz velünk születik, és bennünk van a megoldás is ellene, és csakis rajtunk múlik, leküzdjük-e, vagy elmerülünk csillogásának illúziójában. Könnyeztető remekmű.

Európa , 1972 (671 o.) ford. Szinnai Tivadar

Olvastam, olvastam, és először azt gondoltam, igen, ebben a nőben van tartás, okos, tudja, hogy mi válik majd hasznára a jövőben. Aztán meg azt, hogy oké, kicsit hisztis, lehet, én is picikét az lennék a helyében. Aztán meg, hogy kicsit szétesett. Aztán meg, hogy bolond, skizofrén, agresszív paranoiás, esetleg ez így mind együtt, felváltva, hogy ne unatkozzon. Aztán volt olyan, hogy jól megráztam volna, esetleg meg is verném, ha úgy adódna. És közben sajnáltam a gyerekeit, a kutyáját, a férjét, az új nőt, sajnáltam én már mindenkit, csak őt nem.

Nem egy egyszerű könyv, bár maga az élethelyzet sem az. 15 évi házasság után Olgát elhagyja a férje, először azt sem tudja kiért. Sőt, eleinte bizakodó, hiszen ennyi idő alatt minden házasságban előfordult már egy-két mélyrepülés, és az emberek ezt valahogy megoldják. Túlélik, túljutnak rajta, vagy elraktározzák. Itt pont az az igen szerencsétlen dolog történt, hogy Olga túljutott a férje hűtlenségén, Mario viszont raktározott. Míg Olga minden nap várja, hogy megint minden visszatér a (szerinte) rendes kerékvágásba, addig Mario véglegesíteni akarja, nem akarja a múltját, a régi emlékeket, a közös midenfélét, és már nem kell neki a felesége. Minél több idő telik el, Olga egyre inkább rájön, hogy végérvényesen félreállították, és egyre mélyebbre zuhan a feneketlen szakadékba.

Ferrante egyszerűen zseniális a maga nemében. A téma megterhelő, nem is igyekszik tompítani az élét, a lelki sokkhatásokat, szinte pofánvágja vele az olvasót. Olga őrülete,  az érzések, a gondolatok, ahogyan megpróbálja kezelni a helyzetet, azt hiszi, hogy tudja, majd a következő másodpercben kiderül, hogy mégsem, annyira hűen vannak tolmácsolva, hogy a hideg furkosott a hátamon. Én még nem éltem meg ilyesmit, de nem is szeretnék, gondolom, ezzel mindenki így van. Ettől függetlenül mégis megesik, és Olga esetében pont a kontraszt miatt olyan döbbenetes az utóhatás. Az addig engedékeny, csendes, szolid, tisztelettudó és finombeszédű hölgyből előtör az állat. Megszűnt a kontrollja, így már a végén azt sem tudta, mit tesz, és egyre azon gondolkodtam, hol lesz az a pont, amikor majd felismeri, hogy tényleg valami baj van vele. Hogy már nem csak magának és a saját lelkének árt, de a gyerekei életét is veszélybe sodorja. Aztán persze eljön a feloldozás is, de ez inkább csak belenyugvás lesz. Ferrante nem szépít, a szétesés hónapjai mindenkiben nyomot hagytak, leginkább a gyerekekben. Ettől függetlenül mégsem ez áll a  középpontban, nem az a célja, hogy a gyerekeken demonstráljon, ő egyszerűen csak felvázolta egy elhagyott, szépségétől, büszkeségétől, minden addigi jótól megfosztott nő többszörös átalakulását.

érték: 10/9

Annyi jót hallottam már Ulickajáról, és jó volt már végre olvasni is tőle valamit. Amadeától kaptam kölcsön a könyvet, és ma bepótoltam a majd két heti lemaradásom, és együltömben elolvastam. Nehéz írnom bármit is a könyvről, mert annyi mindenről szól, és igazán nem szól semmiről. Elég szerteágazó Médea családja, örmények, litvánok, grúzok, ukránok, görögök, oroszok, zsidók és keresztények, és ez a népi egyveleg csodálatos színfolt a maga mindennapos gondjaival, örömével, vidámságával, és egyáltalán nem mindennapos problémáival, életmódjával és gondolkodásmódjával. Médea a család központi alakja, mind szellemileg, mind lelkileg, hatása mindenhol érződik. Szinte minden fontos dolgot megtudunk, nem csak Médeáról, de a családtagokról is, közeliekről, távoliakról egyaránt, sőt, még azokról is, akik nem rokonok. Ugyanis minden nyáron Médeánál gyűlnek össze a családtagok, egy távoli, nyugodt kis zugban, a Faluban. Élünk a jelenben, visszanézünk a múltba, és kapunk egy kicsit a jövőből is. Az egyensúly tökéletes, a történetek követhetőek, és lehet gondolkodni az események, általános emberi jellemek felett. Nem mintha ez feladat lenne, de elmerengtem olykor- olykor, mennyire egyformák is vagyunk, éljünk bárhol, és mennyire nem változott semmi a történelem menetében. Mások az arcok, az elnevezések, de a reakciók maradnak.

Nem a szó klasszikus értelmében véve oroszos ez a regény, mert ahhoz túl sokféle nép szerepel benne, pár mondatban érzékeltetve fontos tulajdonságaikat, életszemléletüket, hanem ahogyan az írónő ír. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de teljesen a kanapéhoz szegezett, le sem tettem, amíg ki nem olvastam. Az alakjai élőek, éreznek, személyiségük van, ami már csak azért is egy hatalmas érdem, mert ebben a közel 300 oldalban rengeteg szereplő felvonul, és nincs, aki személytelen, észrevétlen vagy szürke lenne. Hatalmas érzelemáradatot közvetít, örömet, boldogságot és fájdalmat, családi tragédiákat. Teljesen hétköznapi emberek apró-cseprő dolgai úgy megírva, hogy eszünkbe sem jut megunni. El kell olvasni, csodás regény.

Kiadó: Magvető , 2003 (298 o.)

Fordította: V. Gilbert Edit és Goretity József

érték: 10/9

Azt olvastam, hogy a Titán szirénjei az egyetlen olyan könyve Vonnegutnak, ami ízig-vérig sci-fi. Nem kétlem, hogy így van, de szerintem ennél árnyaltabb a kép. Indulunk a Földről, két hatalmas emberrel a főszerepben: az egyikük születése jogán, a másikuk a szerencse fiaként (szinte szó szerint) került magas pozícióba. Mindez annyit jelent, hogy hatalmas vagyonnal rendelkeztek. Aztán egy űrhiba következtében a születése okán Úr (Rumfoord) egy tér- és időanomáliába került, mindenhol élt szinte egyszerre, rendszeres időközönként feltűnve, de végülis sehol nem élt. A szerencse fiától (Malachi Constant) meg elpártolt a szerencse. Nem csak a vagyonát vesztette el, de a Marsra jutva még emlékeitől is megtisztították. Aztán megindult a háború a Föld ellen, eleve kudarcra ítélve a bábukká degradált marsi sereget, ezalatt a szerencse fia a Merkúron kötött ki, az Úrnak hála, majd vissza a Földre, végül a Titánra...mert Rumfoord volt az, aki a szálakat mozgatta, a múlt és jövő tudásának biztos tudatában irányított, kozmikus szinten.

Túl azon, hogy sci-finek sem utolsó, tökéletes jellemtanulmány az emberről. Anomália Úr előre látja a jövőt, és lehetőségeivel együtt ez akkora hatalom, amivel az ember vagy nem él, várva a megsemmisülést, vagy visszaél. Ő visszaél, kedve szerint játszik, mikor mi jut eszébe. És minden döntése (a háború, a vallásalapítás, találkák szervezése) két mozgatórugóra jár: a hatalom és a pénz az, amiért minden történik. Az ember, akitől elpártolt a szerencse, maximálisan kiszolgáltatott helyzetbe került, az Úrtól függ minden téren, közben igyekszik visszaszerezni önmagát. Anomália Úr Isten próbál lenni, a szerencse fia emberségéhez próbál visszatalálni. Lehetne még hámozgatni a könyvet, kezdve azzal, hogy a marsi sereg katonáit miért kellett zombikká változtatni, hogy a szirének mekkora kísértés volt a földi szerencse fiának, és mivé vált a sokat megélt univerzumembernek, vagy hogy a jövőbe látás által a jövőben látott események előidézése most akkor valóban jövőbe látás, vagy csak egy magasabb hatalom magasabb játszmája, és van-e akkor önálló döntés, vagy csak kiszolgáltatott végrehajtók vagyunk? Jelentősége van a bolygók teremtményeinek, akár természetes módon jöttek létre, akár kreatúrák, de nem akarom túlokoskodni, ezek azok a dolgok, amikbe mindenki más láthat bele, és ki tudja, Vonnegut minek szánta őket. Két lényegi kérdés: miért élünk? tettünk-e valaha is önzetlenül olyat, ami más javát szolgálta? És a kedvenc mondatom: "Voltaképpen miből gondolod, hogy mégy valahová?" 

Azt mondják, Vonnegut nem ír jól, és ezzel én nagyon nem értek egyet. Igenis jól ír, végig fenn tudta tartani az érdeklődésem, szerettem olvasni, baromi jó az ötlet, és élvezetes a csomagolása. Ennél többet igazán nem kívánhatunk. Vonnegut nem az az író, akitől csodás tájleírásokat, aprólékos emberi jellemzéseket lehet olvasni, vagy netán izgalmas csatajeleneteket, ő inkább csak jelzi, mit látunk, hol járunk, kivel állunk szemben, és így lecsupaszítva is pont olyan plasztikus, mintha részletes lenne. Röviden és tömören tud elmondani sorsokat, személyiségeket, és éppen ettől a tömörségtől olyan nagyszerű. No meg a humortól, attól az iróniától, nagy adag gúnytól, ami csak úgy süt a sorok közül. Érzésem szerint Vonnegut mulatott az olyan emberi gyarlóságokon, mint gazdagság, hatalom, pénz, vallás, soha nem mulasztja el az ember arcába dörgölni mindezek hiábavalóságát. A legjobb időben találtam meg az írót, teljesen a  kedvencem lett.

Kiadó: Maecenas , 2007 (320 o.)

Fordította: Borbás Mária 

A többieké: szeee, Christina, lulin, poggi, Dün, Athala

Ez az első könyv, amivel számomra a könyvklubunk indít, és ha nem vetik fel, mint elolvasandó könyvet,nagy valószínűséggel nem vettem volna kézbe. Öt fiatal lány, testvérek, és rövid időn belül mind öngyilkosok lettek. Történetüket az utcájukban lakó fiú(k) meséli el, már felnőttként, visszaemlékezve, adatokat gyűjtve, meginterjúvolva azokat az embereket,szomszédokat, ismerősöket, volt osztálytársakat, akiknek nagy valószínűséggel volt egy pici rálátásuk a családra. Talán éppen ezért is, mert ilyen sok embert megkérdez, rendkívül sokféleképpen mutatja be a lányokat. Ki ilyennek, ki olyannak látta őket, volt, akik szerint szépek voltak, szinte egymástól meg sem lehetett őket különböztetni, volt akik szerint teljesen közönséges arcuk volt, és cseppet sem hasonlítottak egymásra. Eleinte megtévesztő az a hév, amivel a fantáziát is tényként tárják az olvasó elé, nehéz különbséget tenni, hogy amit leír, az csupán a kalandra és izgalmakra éhes kamasz lélek fantáziája, vagy valóban tény, de aztán ez szépen lassan letisztul.

A könyv nyomasztó, minden  kamaszos ökörködése ellenére is. Ahogyan a lányokat megjeleníti, az a szinte már kultikus imádat és érdeklődés, ami őket övezi, elég ijesztő. Egyébként is egy nagyon furcsa család, főleg az anya az, és az ő nevelési elvei, de erről inkább csak nyomokban értesülünk. Ahogy belépünk házuk ajtaján, azon ritka alkalmakkor, amikor ezt idegen megteheti, szinte agyonnyom a fojtogató légkör, onnantól kezdve alapvetően megszűnik a szabadság. Úgy gondolják, óvják a lányokat a szigorúságukkal (az apa nincs annyira férfi, hogy szembeszálljon a feleségével, inkább csendben tűri a pusztulást maga körül, szépen lassan élőhalottá válva ő maga is), holott ezzel taszítják őket egyre mélyebbre. Ha a lányokra nézünk, nem látunk kamaszos boldog és cinkos mosolyokat, kacsintásokat, csínyeket, inkább egy koravén, csakis önmagukra és egymásra hagyatkozó, roppant depressziós kis csapatot, akik szívesen vegyülnének, lennének normális tinédzserek, de a szülői intelmek, és talán saját hajlandóságuk miatt is, inkább mindig elhúzódnak, önkéntes száműzetésbe vonulva. Viszont vannak pillanatok, amikor ők is teljesen normális fiatal lányoknak tűnnek, és olyankor mintha érettek és okosak lennének, akik inkább tudnák,  mit tesznek, és hol a határ, mint a környezetükben levő társaik. És mivel akkora az elnyomás, amint lehet, az elfojtott vágyakat kiélik, elvégre ki tudja, mikor jön a legközelebbi szabadabb alkalom.

A csapongó, minden apróságra kitérő stílus kicsit tompítja azt az érzelmi nihilt, ami a lányokból áradt, akik látszólag még maguk között sem igazán tudtak feloldódni. Legalábbis a kívülállók szemével így tűnt, és igazán senki nem került hozzájuk közel, hogy erről meggyőződhessünk. A mindenbe beletörődő gyermeki lélek állapotában leledznek, amikor biztosak benne, hogy örömük alig lehet az életben, csak az a pár apró, és jelentéktelen titok, amit szüleik elől sikerül elrejteni. A halálukkal kapcsolatban nem éreztem a valódi gyászt, eleinte inkább izgatott és döbbent volt mindenki (persze a sajnálaton túl), később meg már egyre értetlenebb, és úgy tűnik, az egyetlen, aki gyászol, az az apa. Az anya alakja valahogy kiesik ezekből a momentumokból, vele kapcsolatban nem látunk mást, csak a vaskézzel való uralkodást a családon, a szabályok szigorú betartatását, szóval igazi utálható és negatív figura. Mintha ő lenne az oka mindennek. De persze a múltban kutakodás nem szolgál valódi válaszokkal, ez inkább csak egy emlékoszlop az öt testvérnek, akiknek tragikus életük és haláluk volt, és akikről nem kellene elfeledkezni. Roppant elgondolkodtató könyv: ki a hibás ilyenkor és milyen mértékben? Hol volt az a pont, amikor még meg lehetett volna akadályozni a tragédiákat? Egyáltalán, volt ilyen pont?  A szomszédok, ismerősök, tanárok visszaemlékezési sok helyen pontatlanok lehetnek, és ennyi idő távlatából már inkább csak az rögzülhetett, ahogy látni vélték a lányokat, és nem a valóság. A bűnbak lehetett volna akár az apa is, aki erélytelenségével behódolt a feleségének, így erre kényszerült mindenki a családban. Vagy az anya, akinek (ez meggyőződésem) pont olyan torz volt a lelkivilága, mint amilyenné a gyermekei életét formálta. De Eugenides senkiből nem csinál bűnöst, ő csak elénk tárja, hogyan látták őket, és ők, a kívülről kukkolók, mit éreztek irányukba. Komoly és megterhelő téma, az apró kis humorok sem tudták feloldani bennem a szorongást, amit ezeknek a lányoknak az élete váltott ki belőlem, meg a viszolygást, amit az igénytelenség és a koszosság keltett bennem. De még ebben sem volt egyetértés, ami az egyik pillanatban penészes volt, az a másikban csillogott.

Számomra nem derült ki, milyenek is voltak ezek a lányok valójában. Nem éreztem mást, csak annyit, hogy először öten vannak, aztán meg kevesebben, de darab darab, a testvérek felcserélhetőek voltak egymással. Személyiségük feloldódott valami ködös és alaktalan masszává, nem volt egyéniségük, amit láthattunk, az csak néhány elmosódott, fekete-fehér, kontúrok nélküli, megfoghatatlan személy volt. Ez alól talán csak Lux a kivétel, de vele kapcsolatban is csak mértéktelen és érzelmektől mentesnek tűnő szexuális kalandjait részletezi igen aprólékosan. Lehet, hogy ez is volt a cél, de részemről nem szeretem, amikor konkrét személyekről ír valaki, mindenféle konkrét személyiségrajz nélkül - így pálcikaemeberekké válnak a szereplők, és nem lehet őket komolyan venni. Másrészt az elbeszélői stílus nagyon kamaszos volt, ami nem lenne baj, ha egy kamasz mesélne. De ezt nem egy tini mesélte, hanem elvileg egy (vagyis nem egy, hanem több, mivel többek visszaemlékezését gyúrta össze az író, mintha csoportos emlékek lettek volna), felnőtt, meglett ember, akinek én sehogyan sem tudtam elképzelni. Még nagyon zavart az is, hogy az elbeszélőről semmit nem tudunk meg, csak annyit, hogy ő többek szócsöve, és néha ott volt, ahol a lényeg történt, néha csak kívülről figyelte a lányok életét. Ezen túlmenően a könyv hatásvadász stílusban íródott, és talán éppen ezért, nekem hiteltelen volt. Túl sok olyan momentum volt benne, amire nem tudok a normális kamaszlét elemeként tekinteni.

Amiért mégis érdemes elolvasni,  az az, ahogyan az író ezeket a befülledt, szorongással és szigorúsággal teli életeket ábrázolja. A szélsőséges szigor és a szélsőséges ellenállás egy nagyon különös és pusztító fajtáját élték végig ezek a lányok, és végül úgy tesszük le a könyvet, hogy nem kapunk magyarázatot. Ráadásul a képek, amik felvillannak előttünk, hatásvadászságuk ellenére is élénkek, úgyhogy Eugenides végül egy nagyon is élő közeget szőtt a lányok alakjai köré. Mindenki saját fantáziájára bízhatja, mi történhetett a bezárt ajtók mögött, akkor, amikor senki nem figyelt, amiket senki nem láthatott, mert a maszatos ablakon letisztított apró kis kémlelőlyuk nem mutathatta meg.  

Kiadó: Tericum  2008. (294 o.) 

Fordította: Barta Judit

(a csillagokat a Könyvmolyoktól vettem kölcsön, és csak a könyvklubos bejegyzéseknél fogom használni, mert így mégiscsak egyértelműbb az értékelés.)

A többieké:

janeeyre  cinnamon  Namisha  stippistop  Amadea  csp poggi

Ahogy Goyáról készítettem a posztot, eszembe jutott, hogy még egy nagyon érdekes, festő életéről szóló könyvnek itt kell lennie, még akkor is, ha ezt nem most olvastam. Régen, amikor könyvtelenül bolyongtam a lakásban, anyát nyaggatva, hogy mondjon már valamit, mit olvassak, ezt a könyvet ajánlotta. Forgattam, lapozgattam, festmény egy szál se benne, túl vastagnak is találtam, úgyhogy inkább visszatettem. Aztán időről időre kézbe vettem, de valami mindig visszatartott, hogy elolvassam. Talán azért, mert azt hittem, ha egy festő munkái nem gyakorolnak rám különösebb hatást, annak az élete sem érdekelhet túlzottan. Aztán jó pár éve megint a kezembe került, van benne ajándékozási bejegyzés, anyának valami vizsgája sikerült, arra kapta apától, meg olyan megható volt, hogy anya ajándéka most az én kezemben van, hogy végül csak elkezdtem. (Találtam benne régi pénzeket is, forintot is, meg pengőt is, és egy kisz-meghívót egy szüreti bálra, 1971-ben. Igazi kincsesbánya egy régóta a polcon porosodó könyv. Vissza is tettem szépen bele mindent.) Nem bántam meg, mert amennyire nem érdekeltek a művei, annyira érdekesen volt megírva az élete. Meg aztán, éppen a könyv miatt, ma már egészen másként nézek a festményeire is.

De nem csak Munkácsy életregénye ez, hanem egy változóban lévő országé is. A  városi polgárság most kezd kialakulni, aki csak teheti, igyekszik az egzisztenciáját megteremteni. Láthatjuk, honnan indul Munkácsy, a semmiből, egy szegényes kis lyukból, megszenvedve a tandíj előteremtését is, és hová jut: Németországon át Párizsba, a fényűzésbe... és a betegségbe.  Egy olyan ember regénye ez, aki még a halálos ágyán is imádja a szépséget, a nőket, a festészetet, alkot, aki büszkén tud megalázkodni. Láthatjuk, hogyan készül egy-egy kép, hogyan talál modellt hozzá, miből meríti a témákat, hogyan keveri ki a színeket.

Az életén kívül a gondolkodásmód megjelenítése is igen emlékezetes, mint Munkácsyé, aki egy nagyon kemény, akaratos, törekvő ember volt, aki soha nem adta fel a küzdést, és barátjáé,  Paál Lászlóé, aki szintén festő volt. egy darabig együtt tanultak, segítették egymást, aztán az élet elsodorta őket egymástól messzire. Paál László Németországban maradt (ha jól emlékszem), Munkácsy pedig eljutott Párizsba.

Nem most olvastam már a könyvet, de nagyon sok kép megmaradt bennem. És van egy olyan rész, amikor a két barát sok idő után ismét találkozik egymással, beszélgetnek, ki hová jutott, mik a tervek. A másik ember (aki egyébként zsidó), egy roppant megfontolandó és követendő életfilozófiával bír: ő most látástól vakulásig dolgozik, amit csak bír, hogy a gyerekeit taníttathassa, és azok is dolgozhassanak keményen, ne a kezükkel, hanem az eszükkel, hogy aztán az ő gyerekeik még jobb iskolába járhassanak... és így szépen, generációkon keresztül majd felépítik a kívánt életszínvonalat, ami így nem csak légvár lesz, hanem tartós és biztos pontja az utódoknak. Ez nagyon megragadt bennem, annyira szimpatikus és követendő hozzáállásnak tartom. Egyébként az egész regényt, bár több, mint ezer oldal, nagyon gyorsan el lehet olvasni, mert nagyon izgalmas és érdekes Munkácsy életútja, és Dallos Sándor nagyon jól ír, nem emlékszem, hogy unalmas vagy felesleges résszel találkoztam volna benne.

Kiadó: Szépirodalmi Könyvkiadó   1971. ( 2 kötet 1036 o.)

Mint azt a cím is mutatja, a XVIII. században élt nagy festő, Goya életrajzi regénye, a spanyol történelem, inkvizíció rettenetével körítve, de leginkább Goya utazása az egyre mélyebb őrületbe. Épp ezért van az alcím is: A megismerés gyötrelmes útja. Hát mit mondjak, Goyának kijutott a rosszból: festményeivel a szellem és az ember szabadságát hirdette, ami nem volt éppen egy életbiztosítás akkor, amikor az inkvizíció ( és pont a spanyol) az élet minden területén jelen volt; rossz asszonyt szeretett; egészsége és szellemi épsége egymást gerjesztve épült le.

Goya feleségül veszi mestere lányát, ami megnyitja az utat a felsőbb körökbe, míg végül a királyi udvar festője lesz. Ebben az időben a katolicista ízlésnek kellett megfelelnie, és addig nem is volt gond, amíg a királyi udvar alakjairól készített festményeket. Csakhogy Goya szerelmes lett Alba hercegnőbe, és megfestette kora legnagyobb botrányát, a Meztelen Mayát. Goya időközben meg is süketült, ami hatalmas teher volt számára: bár tudott szájról olvasni, egyre inkább kivonult a társasági életből, depresszióba esett, és szépen lassan meg is őrült. Hangokat hall, mellé még különféle ijesztő és szörnyű látomásai is támadnak, amit szinte kifest magából, bár megszüntetni nem tudja őket.

Feuchtwanger regénye letehetetlen. Nagyon izgalmas és érdekes a spanyol királyi udvar, az elmaradhatatlan intrikáival, és fura figuráival. Nagyon ért az emberi lélek ábrázolásához, annak a sokféle érzelemnek a megjelenítéséhez, ami befolyásolja Lady Albával való kapcsolatát. De magát a kort, az inkvizíció keltette hangulatot, Goya meghurcoltatását is remekül bemutatja. És ahogy a napfényes, csillogó királyi udvar egyre sötétebb és baljósabb lesz, ahogy Goya őrülete mélyül, azzal vigyázni kell, főleg ha az ember nagyon át tudja venni a könyv hangulatát. Az udvari élet mellett nekem ennek az ábrázolása tetszett a leginkább, annak az impulzív őrületnek, ami elhatalmasodott a festőn, ahogyan megpróbálja elfojtani önmagában a szörnyű 'látomásokat', és az egyre kevesebb tiszta pillanat, amikor még képes önmagára emberként tekinteni.

Kiadó: Európa  1978 (620 o.)

Fordította: Vas István

„Vágj le titokban egy fürtöt a hajábul, osztán ergye ki Újhold napján éjfélikor a krösztútra, a mokrád felé, fordúj Keletnek, osztán abba a tűzbe, akit egy bögrében vittél a nyakadba akasztva, égesd el. Mikor bévetöd, mondd el háromszor: „Kiszi, Kiszi, vödd a rontást, vidd a verést, űtet toszonyétsd!” Ez használ – tanácsolta Ernye.”  

Hát nem gyönyörű? Nekem, aki soha nem beszéltem semmiféle tájszólást, pedig kettőn is tudnék, ha akarnék, igencsak beletört a bicskám eleinte, aztán megszoktam. Kodolányi szerint az egyszerű magyar ember így beszélhetett IV. Béla idején. Igaz, csak a párbeszédek vannak így tálalva, a regény többi része azzal a csodás nyelvezettel íródott, ami Kodolányinak sajátja. Ha IV.Béla, akkor tatárjárás, de a történet során mégsem a hódító hadjárat áll a középpontban, hanem Bene legényen keresztül a magyarság mindennapjai, élete, és persze az ő küzdelmei. Bene a magyar virtus megtestesítője: heves, akaratos, önfejű, és amit elgondol, azt igyekszik azonnal véghezvinni. Mint a menyasszonyrablást, ugyanis annyira beleszeretett a lányba, hogy nem volt türelme az apjával a hozomány miatt küzdeni, így inkább megszökteti néhány társa segítségével. És mivel a dolog szerencsétlen kimenetelű volt, az akcióhősöknek szedni kell a sátorfájukat, mennek, ki merre lát. Bene két hónapnyi vándorlás után a kunok között köt ki, így láthatjuk majd, mekkora a különbség az akkoriban ide menekült kunok élete és az akkor már letelepült, megállapodott magyarok között.

És ha már magyarság, a babonák, a hitvilág elmaradhatatlan kísérők – küszöbre nem lépünk, az a háziszellemek lakhelye; ha a lovad megbotlik, jobb ha hazamész, és magadra zárod az ajtót, hogy ne érjen túl nagy szerencsétlenség, mint a menyasszonyrablás közben is, amit az évezred legnagyobb viharában próbáltak megejteni. Legalábbis a leírás szerint azóta sehol a világon ekkora vihar nem volt. És a balta, amit vihar idején ki akartak hajítani a házból, hátha az majd „kettévágja”, persze egészen más vége lett. Erdők-mezők istenei, a tiltott bálványok, hiszen akkoriban már keresztény volt az ország. Ha fiú született, ő lett a „gyerök”, hiszen abból lesz a derék férfiember. Szülike, az öregasszony, aki egyszerre bába, vajákos, látnok, a falu nagyra becsült orvosa, sámánok és táltosok utódja, aki zsigereiben érez mindenféle rosszat, változást. Kisebb-nagyobb eseményekkor a falu összegyűlt a tűz körül, az öregek meséltek, régi dolgokat, kitárgyalták a mostani helyzetet (effektíve politizáltak, és az előző „szent kerál” mindig jobb volt, mint az éppen aktuális), a fiatalok meg hallgatták, a legkisebbek pedig arra aludtak el. Nagyon vonzó, kedves életképek, és teli van ilyenekkel a könyv, jól lehet nosztalgiázni rajtuk, milyen is lehetett az élet akkoriban.

A párbeszédek olyanok, mint a fenti idézet, de gyorsan hozzá lehet szokni, nekem legalábbis nagyon jólesett elképzelni ezeket a deli legényeket ilyen ízes szép magyar beszéddel, amit ha élőben hallanék, valószínűleg meg sem értenék. Kodolányinak van egy olyan hangulata, amit más írónál nem tapasztaltam, talán a kifejezésmódja miatt. Nagyon igényes, mégis érthető a nyelvezete, bár az idegen szavak legtöbbjének mára már elfelejtettük a jelentését, meg azt is, hogy nekünk volt ilyen szavunk. Sőt, miután a kunok közé bekerült, szinte elsőre érthetőnek tűnik Bene nyelve, a kunokéhoz képest, ahová nem volt éppen egyszerű beilleszkednie. Mindig akadnak, akik a vesztükre törnek a messziről jötteknek. Természetes fekete mágiával, rontással, de mivel Benét védi a kereszt, az ártó isten működésképtelenné válik, ezért igen dühössé is, vagyis megint vihar van, hatalmas. Mindezt úgy tudja leírni, olyan képekkel, hogy az embernek a hideg futkos a hátán. Benének még a lovát is lenyúlta valaki, se nyerge, se kése, nem is férfi az ilyen. Sok pasi érezheti ugyanezt ma, ha a szomszéd jobb kocsit vesz. Szerzetesek járják ezeket a táborokat, térítenek, nem is akárhogyan: szelíden, szép szóval, időnkét pár napot köztük élve, végezve a mindennapi munkákat a táborlakókkal együtt. Aztán vezet tovább Bene útja, egészen a tatárok közé, így az Ormánságtól (ma Baranya megye környéke) eljutunk a kán táborába, megismerve a közbeeső népeket, szokásaikat, életmódjukat, hitvilágukat, szinte teljesen hiteles és pontos néprajzi leírásokként. Majd eljutunk Ernyével, a másik jómadárral, a királyi udvarba, nádorok, ispánok, egyházi vezetők, szerecsen képviselők közé, a politika színterére, ahol az ország sorsa, a szövetségek és a világi javak elosztása dől el. Aztán találkozunk a harmadikkal, Dömével is, ő a gazdákat járja végig, az ő szemével láthatjuk, hogyan reagálnak a birtokosok Endre király törvényére, melyben visszavonja azokat a javakat, amiket apja osztogatott szét. Készül a háborúra, és az ország ebből semmit nem akar tudomásul venni.

A tatárjárás kori történelemről három könyvet is írt: a Vas fiait, a Boldog Margitot, és a Julianus barátot. Szeretik összefüggésbe hozni ezeket a regényeket a világháborúval, de szerintem nem kell egy remek történelmi regénynek ekkora utalást tulajdonítani. Megmutatja az előnyöket, a hibákat, a szövetségeket, amik akkoriban a keresztény Európa életét meghatározták, akkor is volt árulás, cselszövés, de ez a XIII. század történelmének a regénye, méghozzá nagyon jól és izgalmasan megírva, és ami nagy előnye, hogy a történelmi pontosság és hűség minden során érződik. Talán éppen ezért, egy nagyon nehéz könyv; a rengeteg szereplő (nekem egy idő után elég volt annyit tudni, hogy magyar, kun vagy mongol-e az illető), a különböző népek, az apró, pontos néprajzi finomságok és a történelem a közel 1200 oldalban igen tömény, de ha valaki bele tud merülni ebbe a világba az elején, annak nem lesz vele gondja.

Kiadó: Magvető, 1981 (1166 o.)

Amikor 1847 elején a regény folytatásokban megjelent, még a Regény hős nélkül - Toll- és ceruzavázlatok az angol társadalomról címet viselte, egészen addig, míg Thuckeray egyszer álmából felébredve, ajkán a Hiúság vásárával meg nem adta a végleges elnevezést. A „hiúság vására” kifejezés A zarándok útja című 1678-as, John Bunyan által írt műből ered, ahol Hiúság városban vásárokat tartottak, és az ott folyó üzletelés az anyagi világot és annak értéktelenségét jelképezi. Az angol társadalom gunyoros és humoros ábrázolása, melyben Thackeray kigúnyolja a felső körök sznobizmusát, élvhajhászságát, és képmutató magatartását. Thackeray volt, aki a ’sznob’ szót a köztudatba építette, igaz, ezt egy másik könyvével érte el. (Sznobok könyve)

Pinkerton kisasszony szigorú és neves leányintézetéből két diák búcsúzik: egy gazdag bankár nemes lelkű lánya, Emilia (őt az író a feleségéről mintázta), és egy szegény, árva, de feltörekvő leány, Rebecca Sharp, akin megakad a férfiak szeme, és aki mint segédtanító tanulhatott az intézet falai között. Emilia meghívja Beckyt, hogy töltsön náluk néhány hetet, és itt megismerkedhetünk Becky romlott, de érvényesülni képes énjével, és azzal világgal, ahová ő annyira megpróbál felkapaszkodni. Amíg Emilia jóságos, naiv ártatlan és tiszta lélek, addig Becky épp az ellenkezője: számító, pénzéhes és roppant gátlástalan. Ezek a tulajdonságai mind segítségére vannak abban, hogy befolyásolni tudja környezetét, hogy a gyengébbeken uralkodhasson. Így eshetett meg, hogy amikor Pitt Crawley báró családjához kerül, ott nélkülözhetetlenné teszi magát, annyira, hogy a báró fia feleségül is veszi. De Beckyt kalandor természete nem hagyja nyugodni, és amíg azt látjuk, hogy Emilia képes beletörődni sorsába, özvegységében is tiszta élete vonzó lehet egy igényes férfinak, addig Becky nem képes megnyugodni, és egyre magasabb babérokra tör.

Nagyon nehezen kezdtem bele a regénybe, féltem, hogy unni fogom magam, mert biztosan száraz és kioktató a stílusa, és teli van komoly erkölcsi példázatokkal. Nem hiába aggódtam, bár a probléma nem ez volt. A regény nagyon-nagyon-nagyon hosszú, és bármennyire is jó volt Thackeray stílusa, a történet egyszerűen nem kötött le. Tetszett, ahogy az író úgy vezet végig ezen a pár éven, hogy szinte egyetlen pillanatra sem feledteti velünk, ő az író, ő irányítja a történteket, és bármennyire is konkrét a közeg, amiről szól, mindvégig ott áll az olvasó és a történet között. Talán ez is volt a baj, akkora távolságot képezett köztem és a könyv szereplői és cselekménye között, hogy körülbelül akkora érdekességgel bírt számomra az egész, mintha a szomszédot kellene bámulnom éveken keresztül. Becky átlátszó hazugságai és törtetése gyorsan unalmassá vált, Emilia naivsága és együgyűsége az agyamra ment, és közben folyamatosan azt éreztem, hogy ezt ne, nem akarom ezt olvasni, ennek sose lesz vége. Nem is olvastam el rendesen, kb a felétől már csak átlapozgattam. Ha nem eresztette volna ennyire bő lére Thackeray, ha kicsit közelebb engedett volna mindenhez, amiről a könyvben szó van, talán tudtam volna élvezni, így igazából az elkapott poénok és ironikus kiszólások szórakoztattak csak, az meg azért, lássuk be, nagyon kevés. Arról nem is szólva, hogy mindig eltért a tárgytól. Elkezdett mesélni valamit, arról eszébe jutott még valami, aztán arról is valami, aztán, hoppá, visszakanyarodott az első témához. És még csak nem is szaftos kis pletykák voltak, vagy izgalmas kis történetek, hanem egyszerű udvari pletykák: ki hol kivel mi csinált, és mi történt vele, merre állt a frufruja, és milyen színű székre ült le.

A legvégén van egy néhány oldalas szószedet (50 oldal :), ami a könyvben nagyon sűrűn előforduló megcsillagozott nevek, szavak, kifejezések magyarázatául szolgál. Van pár érdekesség, ami miatt érdemes hátralapozni, sőt, nekem ez az 50 oldal kellemesebb élmény volt, mint az egész könyv.

Kiadó: Helikon, 1972 (955 o.)

Fordította: Vas István

"Megsiratta Christ a bolondságáért, a makacsságáért, a haláláért, de most ráébredt: sírhatott volna azért is, mert elmulasztotta megérteni őt."

A gyönyörű, hajdanvolt címlaplány, Tempe Caxton 45 éves korára teljesen kiégett, és életéből kiutat keresve öngyilkossággal próbálkozik. Nem sikerül neki, és a kórházban fekve kell szembesülnie múltjával, önmagával. Tempe valahogy mindig csak önmagának és önmagáért élt. Férjét elhagyta a Hatalmas Szerelemért, akivel boldog is volt hosszú évekig, de minden mást kizárt az életéből. Középpontban önnön szépsége állt, és azok az érzéki élvezetek, amiket Keith-tel egymásnak okozni tudnak. Aztán Keith élete is megtörik, amikor őrült felesége meghal, és elhagyja Tempet, hogy elvegyen egy másik nőt, felvállalva vele mindent, amit Tempetől megtagadott. Még az sem okozott benne ekkora űrt, amikor a fia, Christopher meghalt. Most, hogy már Keith sincs, az életnek nincs értelme, ezért bevesz egy rakás altatót, de aztán kénytelen a legteljesebb magányra és ürességre eszmélni.

Valaki megküldi neki Chris naplóját, amit 18 éves korától kezdve egészen a haláláig vezet, könyörtelen őszinteséggel jellemezve mindennapjait, és azokat, akik körülveszik. És Tempe lassan, nagy fájdalmak árán rájön, mennyi mindentől fosztotta meg nem csak önmagát, de fiát is, aki még halálában is megfosztja attól, hogy őt illetően illúziókba menekülve próbálja elkendőzni a kapcsolatuk felszínességét. A napló annyira közel hozza fiát, amennyire életében soha nem sikerült, általa szépen lassan megismeri őt is, és a múlt pontos eseményeit is, mert közben kellett rádöbbennie, hogy valójában semmit sem tud sem a fiúról, sem a tragédiához vezető történésekről. Ezzel kezdődik Tempe átalakulása, és a múltnak egy sokkal reálisabb látásmódban való átértékelése, és végre ő is célt találhat életének, olyan célt, ami nem róla szól, és nem a szépség áll a középpontban.

Ahogyan az írónő megjeleníti ebben a rövid kisregényben a legmélyebb depressziót, az elkeseredést, a magányt, a halálból való „feltámadást”, megrendítő. Közben sokszor eszembe jutott, hány és hány ilyen magányos lélek szaladgálhat a világban, lehet akár körülöttem is. A támasz és a segítség mindig onnan jön, ahonnan a legkevésbé várnánk, és ami egykor fárasztó és kényszerű kapcsolatnak tűnt, egyszer csak értékké válik. A regényben két hang szólal meg, az egyik Tempe, a másik a fia, és nagyon jól eltalált és következetes a kétféle stílus. Tempe gondolatainak és mélyen gyökerező előítéleteinek átalakulása, miközben Chris naplóját olvassa, egyrészt a depresszióból és a halálvágyból való kilábalást példázza, másrészt a feketék helyzetét is megmutatja. Mert ők lesznek Tempe új életének új célja: úgy fog értük küzdeni, mint ahogyan életében küzdött félvér szerelméért fia. Ahogy látom, a regénynek mintha két célja lenne: egyrészt az öngyilok, az oda vezető, és az abból kivezető út feltárása, a másik pedig az ausztrál feketék helyzetének ismertetése. Ahogy látom, előbbi igen jól sikerült, viszont ez a színes-kérdés valahogy elsikkadt, folyamatosan Tempe és az ő kis vívódási voltak előtérben. Megjegyzem, ez nekem nem volt gond (én KuntaKinte elsiratásával letudtam magamban a négerkérdést), de aki több faji eszmefuttatást várna, annak esetleg csalódás lehet.

Kiadó: Kossuth, 1975 (217 o.)

Fordította: Mész Lászlóné

Könyvek, melyek más könyvekről szólnak, emberekről, akik olvassák azokat, hatással van rájuk, változnak általuk, és velük együtt az olvasó is. Az Egy jóházból való nekem valami távoli csoda volt, egy olyan könyv, ami másik világról szól, egy olyan korról, ami társadalmi rétegével együtt már a múlté. De egy dolog ábrándozni, miről is szólhat egy könyv, és más elolvasni. Ugyanis csak részben szól erről, de jól gondoltam, túl nagyot nem tévedtem.

Simone már egészen kicsinek is elüt a környezetétől. Olyan dolgok érdeklik, azokban talál szórakozást, amit korosztálya még nem fedezett fel. Tudatlanságában, naivitásában egy roppant önálló egyéniség, mindenről megvan a (még eléggé kialakulatlan) véleménye, és ahhoz határozottan ragaszkodik. Fejlődése, ami a szemünk előtt bomlik ki, roppant plasztikus. Minden önálló gondolkodása ellenére egy későn érő típus, talán épp azért, mert könyvei, melyeket szenvedélyesen szeret, szűkre szabottak, szülei gondos cenzúráján minden „illetlen”, a társadalmi konvenciókat nem tükröző írás fennakad, így Simone mindenről lemarad. A családjában tapasztalható szellemi és lelki ellentmondások nem múlnak el nyom nélkül benne sem, és amikor a vallási-lelki élet, és a szellemi-intellektuális út között kell választania, habozás nélkül hitetlenné válik, és a tanulásnak szenteli mindennapjait.

Ő maga sokáig kidolgozatlan jellem marad, minden érdekli, olyan, mint a szivacs, csak úgy szívja magába a tudást, de nincs egy határozott világkép, elv, hozzáállás, ami mindezt megszűrné. De mintha nem is lenne szüksége rá, mindig van egy bálvány, akit imádhat: a család, szinte burkot alkotva körülötte, osztálytárs, aki különleges, kirívóan más, mint a többiek, egy unokatestvér, vagy tudós elmék. Mindenki formálja, irányítja valamerre, és ahogy egyre többet megtud a világból, nagyon sokára, kialakul az, aki valójában mindig is lenni akart. Filozófia, matematika, majd az irodalom, száz százalékosan veti bele magát mindenbe, igyekezve megfelelni annak a képnek, amit önmagában megalkotott arról a Nőről, akinek hite szerint lenne kell. Mindeközben meg kell küzdenie apja ambivalens érzéseivel: az elszegényedett, és egyre szegényebb felső-középosztálybeli családfő lelkét megsínyli, hogy egyre lejjebb süllyednek, hogy lányaiknak dolgoznia kell, mert nem fogják tudni hozománnyal kiházasítani őket, épp ezért támogatja tanulásukat. De ellenérzést nem tudja eltitkolni, Simone mindent megtestesít, amit ő elutasít: önálló gondolkodású nő, aki nem akar a saját családjának alávetve élni napról napra, aki elutasítja a konvenciókat, és terhes számára mindaz, amit a többi nő az élet természetes velejárójának tart.

Simone feminizmusa nem életelv vagy iránymutató a mindennapokra, nem tanult, felvett póz, hanem teljesen ösztönös és természetes, szükségletet elégít ki; annak a nőnek a szükségleteit, aki egyenrangúnak tart férfit és nőt, akinek a párja méltó kell, hogy legyen hozzá, szellemi társnak kell lennie, mert Simone számára az intellektus, a szellemi gazdagság elengedhetetlenül a mindennapok tartozéka. Egyszerre roppant naiv és tudatlan bizonyos „illetlen” kérdésekben, minden másban azonban igen tájékozott, de soha nem szűnik meg lenyugodni.

Téves elképzeléseimhez képest kapott memoár egyszerűen magával ragadó. Megdöbbentő, hogy mennyire prűd és álszent volt az akkori világ és nevelés, de ezt nagyon kedves iróniával tudja érzékeltetni. Például amikor az őket tanító félapáca nővérekről megjegyzi: „Egész életükben a világi oktatás ellen harcoltak, s nemigen tudták megkülönböztetni az állami iskolát a nyilvánosháztól”. Ahogyan megjeleníti a gyermeki érzést, ami a szülőkhöz köti, ahol ők a mindenhatók, a biztonság összetörhetetlen burka, és ahogyan az értelem kinyílásával szembesülve az ellentmondásokkal még mindig képes megtartani önmagába ilyennek őket, majd még később az egész egyszerűen megszűnik létezni, és eltávolodik tőlük. A mindig kívülálló lány egyre magányosabb elszigeteltsége, küzdelme a saját szellemiségéért és elismeréséért, és nem utolsó sorban küzdelme önmagával önmaga megismeréséért, csodás olvasmány. Aki tanácstalan, hogy kézbe vegye-e, ne habozzon.

Kiadó: Európa, 1988.   (395 o.)  

Fordította: Nagy Péter 

Egy újabb történelmi regény, ezúttal Ludwig Tieck tollából. Az olasz reneszánsz egy különleges szépségű nőalakjáról, Vittoria Accorombonaról szól, aki egy jómódú, művelt családba született a 16. században, Itália, egy igen véres korszakába. Vittoria nem csak nagyon szép, művelt, és okos, de már korán megmutatja, mennyire önálló, erős és szélsőséges gondolkodású.

Idővel nem csak a társadalmi kapcsolatokba bonyolódik bele, de a politikai következmények alól sem tudja kivonni sem saját személyét, sem a családját. Itália a széttagolódás szélén áll, pestisjárvány tör ki, és hogy a családot megmentse, Vittoria hozzámegy egy olyan férfihoz, akit soha nem szeretett. A család szinte istennőként imádja a szép és eszes nőt, ő azonban boldogtalan. Aztán, mint ahogyan az kell egy romantikus-reneszánsz regényben, megjön a hatalmas, mindent elsöprő, és igen szenvedélyes szerelem Bracciano hercegének személyében, aminek azonban útját állja, hogy foglaltak. Rossz nyelvek szerint mindketten végeztek akkori társukkal, hogy aztán együtt élhessenek tovább, de ez sem megy minden kaland és akadály nélkül. Szokásos rosszindulat, ármány, irigység, pletykák, hatalmi harcok. Végül Vittoriát is eléri a végzete a herceg unokaöccse keze által.

Nem volt egy egyszerű könyv a soha véget érni nem akaró, párbeszédeknek álcázott monológokkal, és a körülményes fogalmazásmóddal. Beszédes szereplőket alkotott Tieck, a kor elvárásainak megfelelően, és a fordító, bár gondolom egy új kiadás alapján dolgozott, meghagyta ezt a szószátyár stílust. Nem véletlenül nem olvasok sűrűbben ilyen típusú könyveket, egy időre most elég is volt belőle. Ha valaki kíváncsi erre az egyébként igen érdekes személyiségű asszonyra, aki korának egy eléggé ellentmondásosan megjelenített alakja volt, annak ajánlom Merle - a Bálvány c. könyvét, könnyebb és fogyaszthatóbb olvasmány.

Kiadó: Európa,  1974.  (386 o.)

Fordította: Zehery Éva

Kiadó: Palatinus

Fordította: Borbás Mária

A múltban a Murray családhoz kerül egy árva fiú, Hollis, akit a család tagjai igen vegyes érzelmekkel fogadnak. Az apa, aki a fiút hazavitte, szinte a sajátjaként szerette. March közel kerül hozzá, bátyja pedig gyűlöli. Amikor az apa meghal, Hollisnak nem lesz maradása, és mivel March nem megy vele, kilép a család életéből. Sok idő eltelik, March közben férjhez ment egy emberhez, akibe saját, mélyre temetett bevallása szerint soha nem volt szerelmes, de alapvetően szépen és jól éltek, és született tőle egy lánya is. Amikor meghal a házvezetőnő, aki a birtokon élt még azután is, hogy már senki nem lakott a nagy házban, March a lányával, Gwennel visszatér a temetésre. Nem akar sokáig maradni, csak amíg elrendezi a dolgokat, de ez egy kicsit elhúzódik. Eszébe jut minden, amit addig elnyomott magában: a Hollis iránt érzett szerelme, az elválásuk, és szembesülnie kell vele, hogy cseppet sem érez másként, mint akkor régen.

Hollis egy furcsa fazon. Vad, kezelhetetlen, öntörvényű, és a végtelenségig antiszociális. Mindezek mellett pedig egyáltalán nem segít rajta, hogy roppant okos, ugyanis az érzelmi skálája eléggé szűkre szabott. Nagyon kevés embert kedvel, Marchon kívül talán senkit, viszont mindenkit szenvedélyesen gyűlöl, aki nem volt olyan szerencsés, hogy kivívja közömbösségét. Amit akar, megszerzi magának, birtokolni akarja, hiszen az az övé, ló, föld, March, egyre megy. Hollis bosszúja különös: gyermekkori megaláztatásaiért cserébe titokban megszerzi a birtokot Alantől, akitől még fiát is elveszi. Alan alkoholista, állat módjára éldegél mindenkitől távol.

March erre megy vissza New Englandbe, és  nem hiába fél saját érzelmeitől, a múltja elől nem fog tudni elmenekülni. Próbálkozik ő, de inkább csak a lelkiismerete megnyugtatása miatt. Végül aztán mégsem sikerül ellenállnia Hollisnak, és akkor megindul a lejtőn, magával rántva mindenkit, aki körülötte van.

Gwen, egy tipikusan nyűgös, hisztis kamasz, akinek semmi nem jó, aki mindenben csak a rosszat látja, talán ő az egyedüli, aki nyer is valamit ezen az egészen. Különös kapcsolat szövődik közötte és egy kiöregedett, szeszélyes és megvadult versenyló között, és talán ennek is köszönheti, hogy szépen lassan lelkileg megerősödve igazából felnő. De azért neki sem egyszerű, mert ott van az unokatestvére által kiváltott érzelmek kellős közepén, a beteljesülhetetlen teherrel a nyakában.

Igyekeztem közös vonásokat felfedezni az Üvöltő szelekkel, de nem igazán sikerült, pár apró részlettől eltekintve, de ez is leginkább a környezethez kapcsolódott.  Szerintem semmi köze a két könyvnek egymáshoz, egészen más az idősík, mások a karakterek, a pusztító szenvedély írói megjelenítése pedig nem csak az Üvöltő szelekhez köthető. Hoffman stílusa megint lenyűgözött, ez a nő egyszerűen csodásan ír. Ahogy a tájat megjeleníti, ahogyan az emberek személyiségét megformálja, az teljesen megkülönbözteti minden más írótól, így a két regényt szerintem össze sem lehet hasonlítani. Szerelmi dráma ez a történet, ahol a szerelmesek vakok egymásra, önmagukra, és a környezetükre is. Nincsenek benne nyálas ömlengések, csak szenvedély, szenvedés, a szerelem és a gyűlölet közötti hajszálvékony eltérés. Hoffman igen érzékletesen ábrázolja azt, amikor a nő önmagát teljesen feladva aláveti magát egy férfi akaratának. Marchból minden tartás eltűnik, nyugodtan kijelenthetem, az eszével együtt, és Hollis, bár erre várt évek óta, úgy tűnik, nem tud ezzel az egésszel mit kezdeni. A szereplők igen jók arra, hogy az emberi érzelmek (és érzelmek hiányának) végtelen skáláját elemezgessük, miért úgy reagált, ahogy, mi hiányzik belőle, és miből kellene egy kicsit több. Aki nem riad vissza a komor hangulatú, érzelmekkel teli könyvektől, ahol nincs megnyugvás, feloldozás, boldog végkifejlet, az nyugodtan kézbe veheti, szeretni fogja.

Kiadó: Palatinus

Fordította: Borbás Mária

Nem szeretem a romantikus regényeket, és annak ellenére, hogy a Brontë- nővérek a romantika jegyében alkottak, ők nagy kedvenceim. Valahogy távol áll tőlük az a fajta csöpögős romantika, ami a szerelmi történetek nagy részét jellemzi, és amit jelenleg a romantikus regény alatt érteni szokás. Anne a legfiatalabb a Brontëk között, és Acton Bell írói álnéven alkotott (Charlotte álneve Currer Bell volt, Emilyé pedig Ellis Bell). Élete 29 éve alatt mindössze két regényt írt, az Agnes Greyt, és a Wildfell asszonyát. Az összes regényükben főszerep jut annak a roppant gazdag érzelemvilágnak, ami a romantika korára igen jellemző volt. Történeteik az egyébként is az izgalmas és regényes Anglia tájain játszódnak, a gazdag középosztály vagy épp a felsőbb körök házainak vastag falai mögött. Középpontban általában mindig egy olyan nőalak áll, aki valamilyen oknál fogva kilóg a környezetéből. Mivel ez leginkább intellektusuk, gondolkodásmódjuk, önálló és férfiaktól nagyrészt független életvitelük miatt volt, a feminizmus megtestesült nőalakjai is lehetnek akár. Egy elfogadó, megengedő, a férfiakat igenis partnernek tartó feminizmusé, mivel minden önállóságuk dacára nagyon is érzelmes nők ők, akik várják azt a férfit, akik a maguk teljességében képesek őket elfogadni.

Akárcsak Wildfell új lakója, a fiatal, szép és tartózkodó Mrs. Graham, aki igen nagy feltűnést kell azzal, hogy kisfiával és egy öreg szolgálóval beköltözik a romos udvarházba. Múltjáról senki nem tud semmit, ő nem hajlandó beszélni róla, és talán senki nem is lenne szívesen a helyében, még akkor sem, ha Helen lábai előtt sok férfi hever. Helen keserű tapasztalatokat szerzett a férfiakat illetően, és ennek minduntalan hangot is ad, és fiát is ennek a szellemben neveli, igyekszik kigyomlálni belőle minden bűnre hajlamosító gondolatot. Próbálja legalább annyira elismertetni magát, mint egy férfi, a nyíltan megvető pillantások, és a férfiakkal való eltérő bánásmód mind ezt szolgálja. Egy konok, önmagában hívő asszony, akire a többi nő némileg értetlenül tekint. Nekik megfelel az a szűkre szabott szerep, amiben Helen nem érzi jól magát, és minden erejét latba vetve változtatni próbál, és saját tehetségéből, a festészetből próbál megélni.

Akin leginkább csattan Helen múltja, az Gilbert Markham, egy módos gazdálkodó fia, aki ezt a megelőlegezett bizalmatlanságot és előítéletet igen sérelmesnek érzi, és próbálja azon ritka alkalmakkor, amikor egymás társaságát kénytelenek elviselni, mindezt nem kevésbé tüskésen viszonozni. Az ő aprólékos és elemző leírásaiból ismerjük meg az őket körülvevő emberek hajlamait, jó tulajdonságait, és negatívumaikat, és persze az egész történetet. Ő az, aki férfiként érzékenyen reagál Helen intellektusára, aki a leginkább igyekszik megérteni őt. Kitűnő táptalaj ez a szerelem kibontakozásához, az elmaradhatatlan féltékenységhez, félreértésekhez, ármánykodáshoz és irigykedéshez. Van egy igen érdekes ellenpont a regényben, ez pedig Fergus, Gilbert öccse. Gúnyolódik, ironizál, mindent és mindenkit kifiguráz. Nekem ő volt a kedvencem.

A regény levél- és naplóformában íródott, Gilbert tollából egy ismeretlen barátnak és Helen is papírra veti a maga kis gyötrődéseit. Anne tájleírásai, eszméinek kifejtése egyszerűen elbűvölő. Íróként egyaránt tud önmaga mellett és ellene is érvelni, valahogy minden helyénvaló lesz, valahol a két véglet között. A hamisítatlan brit időjárás, tájak, az 1800-as évek hangulata, a társasági élet megjelenítése a nővérektől már megszokott módon teljesen kizökkentett a mindennapokból. Olvashatom bármelyikük könyvét, a hatás ugyanaz, teljesen bele tudok feledkezni az apró részletekbe, a lassú cselekménybe, és a sokszor önmarcangoló lélekelemzésekbe. Karakterei végletesek, de mindegyik megtestesít a valóságban is létező tulajdonságokat, hozzáállásokat, kicsit felnagyítva, megfosztva a tompító apróságoktól. Legjobban ilyenkor ősszel, télen szeretem olvasni őket, talán mert a borongós, ködös táj ilyenkor körülöttem is éppúgy ott van, mint a könyvben.

Kiadó: Ulpius-ház

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Le Devin egy kis breton sziget, a vendée-i part melletti sok-sok sziget egyike. Két részre oszlik: les Salants és la Housssiniére, akár két különböző világ. H fejlődik, modernizál, felveszi a harcot az elemek ellen, virágzó turizmusuk van, ezzel szemben S mintha megrekedt volna a több száz éves hagyományok és babonák hálójában. Akiknek ott szavuk van, öregek, megcsontosodott gondolkodásmóddal, de a fiatalok változtatni akarnak, és mivel nem megy, az öregekkel nem lehet szembeszállni, inkább ők állnak odébb. A sziget két vége kölcsönösen gyűlölködik, ármánykodik, bizalmatlan egymással, és amíg H egyre fejlődik, szinte ezzel arányban S egyre pusztul, az a veszély fenyegeti, hogy a tenger elnyeli. Madeleine-t anyja vitte magával a nagyvárosba, Párizsba, nem bírta tovább a szigeten, majd mikor meghalt, tíz év után Mado visszatér a kis szigetre, teljesen felforgatva annak mindennapjait. Igyekszik megmenteni szülőszigetét a pusztulástól, de nincs könnyű dolga: az öregek nem engednek, a fiatalokban a vágy van csak a változás után, erejük nincs szembeszállni a hagyománnyal.

Kétség nem férhet hozzá, igen jó kis könyv. A szereplők élnek, éreznek, szuggesztívek, a történet pörög. Látjuk a hullámokat megtörni a hajóroncson, átcsapni a zátonyon rekedt hajótörzs felett, látjuk a homokos partot, a lábukat lógázó apácákat, Mado apjának pusztító dühét. Elsőrangú az írói stílus, a történet, a környezet és annak megjelenítése, mégis, ha összehasonlítom azzal hogy a Szederbort az orromban éreztem, ízét a nyelvemen, itt ez nem jött össze. Nem éreztem az arcomba fújó tengeri szelet, a vízpermetet, talán azért nem, mert itt Harris nagyobb figyelmet fordított az emberi jellemekre. Úgyhogy a Szederbortól el kellett vonatkoztatnom, és íme, egy ismételten tökéletes regény, hatásos és pontos jellemábrázolással, amihez szintén igazán ért a Mesternő.

Finoman, árnyaltan jeleníti meg azokat a generációs különbségeket, amik mindenhol jelen vannak, de itt a környezeti hatások, és az "ellenfél" virágzó területének közelsége igencsak felerősíti azokat. Az öregek ragaszkodása a fiatalokhoz, azoknak a menekülési vágya nagyon átérezhető, és igen pontosan jeleníti meg azt a fajta ellentmondást, ami ezzel jár: a pozícióban levő öregek bármit megtesznek, hogy megtartsák szigetlakóknak a leszármazottaikat, épp azokat a dolgokat kivéve, amik jó szívvel ott tartanák őket: nem kötnek békét, nem alkusznak meg, és nem változtatnak. A belterjesség hatásának veszélye folyamatosan ott jár a sarkukban, figyelik magukat, egymást, miközben a szomszéd falu a defektjeiken gúnyolódik. Mado az, aki mindenfelé jár, őt mintha mindenhol fogadnák, származásától függetlenül, így ő kapja ezeket az apró jelzéseket. Talán ezért is hiányzott a Szederbor átható hangulata, első személyben mesélve máshogyan jelenik meg minden. De a hatást elérte, élvezetes, izgalmas története két település versengésének, a faluk életének, az egymásnak szegülő akaratnak, és a mindent átható reménytelenségnek és lemondásnak. Külön érdekes, hogy Mado egyetlen szövetségese a szigetrész megmentésében egy hazátlan, jóképű pasi, akinek igazából semmi köze a szigethez, és hosszútávú terveiben sem szerepelt, hogy ott maradna.

Kiadó: Ciceró

Elég sok időt töltöttem a nagyszüleimnél, mikor kicsi voltam,  és egy idő után bizony elfogyott a játék, meg a kedv, bezárt a játszótér, vagy csak esett az eső, esetleg nem volt kedvem semmihez. Olyankor a könyvespolcot böngésztem, de sajnos nem volt túl nagy a választék.

Láttam sok Winnetou könyvet, de sose érdekeltek az indiánok. Volt pár tankönyv, ami szintén nem nagyon izgatott, viszont megtaláltam apám bizonyítványait, ellenőrzőit. Mit mondjak, remek szórakozás volt  nézegetni a jegyeit, amik nem voltak a legfényesebbek. Akkor még nem tudtam, hogy azért kell nekem többet tanulni, mint neki, mert ő már tudta, hogy akkor én jobban fogok járni.

Egyik nagy talánya volt a könyvespolcnak Puskin Anyeginje. Nézegettem, forgattam, kívül-belül átlapoztam, hogy többet megtudhassak róla. Legalább annyit, hogy ki írta. Vagy inkább hogy mi a címe. Ki az a Puskin Anyegin? És miért nincs címe? De ha ez a címe, miért nem írta senki? Nem nagyon értették, mi a problémám, nekik egyértelmű volt, hogy Puskin írta, és persze, hogy Anyegin a címe. És ahelyett, hogy ezt így elmondták volna nekem, csak ismételgették, hogy ez a Puskin, Anyegin. 

Volt egy különösen kedvenc könyvem, a Tanár úr kérem. (persze, mert itt legalább egyértelmű volt, hogy nem csak címe van, de írta is valaki.) Imádtam a történeteit, és benne az egyszerű rajzokat, amik annyira szeretnivalóan csúnyák voltak, hogy úgy gondoltam, elhozom a nagyimtól, hogy lásson ilyet az én gyerekem is. És aztán felleltem új kiadásban a neten, meg is vettem nyomban. Kicsit meglepődtem, mert jóval vékonyabb könyvre emlékeztem, de aztán ahogy a régiek tartalomjegyzékét néztem, kiderült, hogy nem ugyanazokkal a történetekkel adták ki. Esténként ezekkel a nem kicsit bonyolult fogalmazású szösszenetekkel szórakoztatja magát a lányom. Én olvasom, amit nem ért, elmagyarázom, amit én se értek, az úgy marad. Hogy régen mit fogtam fel ebből, az rejtély, de a kiscsaj is legalább annyira élvezi, mint én. Meg kell mondjam, remek érzés, hogy nem kell reggelente átnézni az anyagot, nem kell házifeladatokat begyűjteni másolás céljából, és nem kell a feleltetés esélyeit latolgatni, és így az igazi a nosztalgia.

Kiadó: Európa

Fordította:Balla Katalin

Olyan rövid, hogy szinte percek alatt kiolvasható. A két főszereplő a párizsi Momo, a zsidó fiú, és Ibrahim úr, a sarki boltos. Momo nagyon magányos, anyja még kicsi korában elhagyta, apja csak a munkájának él, és Ibrahim úr személyében egy igazán bölcs barátra akadt. Ő az, aki megtanítja Momot férfinak lenni, bölcsnek és boldognak, akitől megtanulja, milyen az, amikor feltétel nélkül szeretik az embert, és törődnek vele. A 16 éves kamaszt elhagyja apja is, miután kirúgják a munkahelyéről, majd később öngyilkos is lesz. És ekkor kezdődik meg Momo számára az igazi élet, Ibrahim úr örökbe fogadja, ráadásul még az anyja is visszatér. A lehető legtöbb időt tölti Ibrahim úrral, felfedezik a világot, majd eljutnak a szülőtengeréhez is, valahová Törökországba.

Rövid, de annál velősebb könyvecske, az életbölcsességeket pár mondatba, mozzanatba sűrítve adagolja az író. Nincs benne egy szál felesleges szó se, vagy történés, mindennek jelentősége van. Azzal, hogy egymásra találtak, mindkettejük számára egy új élet kezdődött. Momo szinte tiszta lap volt ahhoz, hogy Ibrahim úr át tudja adni azt az életszemléletet, és valláshoz való viszonyt, amit normális esetben az ember a saját fiának ad át.(Ibrahim úr alakja önéletrajzi ihletésű, Schmitt a nagyapjáról mintázta, aki ékszerész volt.) Az utazás, melynek során nem csak a világ tágul ki, de Momo befogadóképessége, toleranciája is. És a vége, amikor valóban felnő, a bizonytalan kamaszból határozott férfi lesz.. Igazság szerinte egyre több réteget tudnék lehántani erről a csöpp könyvről, rengeteg dolog a felszín alatt marad, sejtetés szintjén, ránk bízva, mennyire képzeljük tovább, mennyire éljük bele magunkat. De azt hiszem, ilyenkor helyesebb azt mondani, olvassa el mindenki, akinek felkeltette az érdeklődését, és hámozzátok meg magatoknak, élvezetesebb lesz.

Kiadó: Ulpius-Ház

Lugosi Viktória bemutatja nekünk a ’60-as évek Budapestjét egy 6 éves kislány szemén át. Gondolkodtam rajta, hogy van-e valami, amiben különleges, de igazából nincs. Bármelyik 6 éves gyerek fejébe nézve találkozhatunk ilyen gondolatokkal, érzésekkel. És mégis más, mert a kislány zsidó, és egészen más zsidó szemmel látni a világot, mint gojként. A cím is már eleve egy jiddis indulatszó, nagyjából mint a ’jaj’. Önéletrajzi ihletésű, és kicsit családregény is. A nagyival, aki egy igazi jiddise máme, az anyukájával és a nevelőapjával él együtt, így rajta keresztül az egész család mindennapjait megismerhetjük körülbelül olyan arányban, ahogyan a kislányra hatnak. De ugyanúgy jelen van a műkereskedő apuka, mint a dédszülők cselédje, mindenkinek van története. És története van a tárgyaknak is, a múltból megőrzött csodás kincseknek, a régi fotelnek, a véletlenül megmaradt kiskanálnak, és persze a zsidó tradíciók elmaradhatatlanul jelen vannak végig.

Nekem nagyon érdekes volt látni, hogyan válik valakinek szilárd alapjává zsidósága, az a gondolkodás, ahogyan a vallásához, és rajta keresztül a világhoz viszonyul. Ugyanis az egész regény ennek a kislánynak a belső monológja, ha bárki más meg is szólal benne, azt mind rajta keresztül teszik. Izgalmas látásmód, és nem kell megijedni, cseppet sem lesz unalmas. A kérdések, amiket felvet, az ellentmondások, amikkel szembesül, bármelyikünkben megfogalmazódnának az ő helyében, függetlenül attól, hány évesek vagyunk. Csapongó gondolatai ellenére sem esik szét a regény, L.V. remekül megoldotta, hogyan egyesítse ezt a rengeteg gondolatot, emléket, dilemmát. A kislánnyal együtt bennem is rengeteg kérdés felvetült, és azt hiszem, valamilyen választ mindkettőnk kapott rá. Ő nem igyekszik kimondani nagy igazságokat, igazából azt sem tudja, hogy olyanok lennének, egyszerűen csak figyeli a környezetét, élvezettel hallgatja a múltjuk meséit, és teszi magáévá a zsidó létet és mentalitást. Hogy milyen volt a nagymama bálozós ifjúsága, és vajon a Jankiperkor való hazugságért melyik Jankiperkor kell bűnbocsánatot kérni, hogy Amerikából érkezik ruhacsomag, és a tévéjük csempészáru, és hogy a vallási ünnepük alatt neki „gyomorrontásos” igazolása van az iskolában. Egyébként is teli van szorongással, próbál mindenkinek mindig megfelelni (nem nagyon megy neki), és mégis önmaga maradni (ez inkább sikerül). Nagyon szerethető, kedves karakter. Szerettem volna idézni a könyvből, de annyira jó dumák vannak benne, és olyan sok, hogy nem igazán tudtam választani. A logika, az a hihetetlen éleslátás, amit mindegyik gyerekben csodálok, hogy a legbonyolultabb kérdést is meg tudják közelíteni a legegyszerűbb oldalról, ez mind benne van. Igazán szórakoztató és elgondolkodtató könyv, főleg ha valakit érdekel az a kultúra, ami annyira közel van hozzánk, és mégis, távolabb már nem is lehetne.

Kiadó: Ulpius

Fordította: Nagy Nóra

Adott egy idősek otthona a bentlakókkal, meg a látogatók. Itt fut össze véletlenül az életébe teljesen belefásult Evelyn, aki látogatóba jön ide, és az életvidám történetekkel teli Ninny. Szinte azonnal folyik belőle a szó, ahogy Evelyn mellé ül, és minden egyes találkozáskor ott folytatja, ahol előtte abbahagyta.

Az 1920-as évekre ugrik vissza Whistle Stopba, egy kis városkába,  mesélve férjéről, és annak furcsa családjáról, Idgie-ről és Ruthról, a szerelmükről, életükről, problémáikról. A két nő egy kávézót nyit, ahová mindenkit szeretettel várnak, (még a feketéket is, ami akkoriban igen nagy szó volt), és aminek az ételspecialitása a sült zöldparadicsom volt. A leszbikus pár éli mindennapjait, és a gazdasági válságban szenvedő vidék lakóinak próbál egy kis segítséget nyújtani. A jelenben Ninny és Evelyn jó barátnők lesznek, és a múlt történetei ötleteket adnak neki életének megváltoztatásához. Felmerülnek az akkori idők problémái: a gazdasági világválság, a színesbőrűek helyzetének kérdése, a Ku Klux klán ténykedési, a csavargók iránti ellenszenv, és közben a mindennapos, átlagos történésekről a helyi újság beszámolója alapján is tudomást szerzünk.

A könyv szerkezete igen szokatlan, és számomra megszokhatatlan volt. A hangvételt viszont imádtam, teljesen olyan érzésem volt, mintha a Miért éppen Alaszka lenne egy más időbe és más helyszínre helyezve. A helyi napilap bejegyzéseit mintha a rádiós fiú mondta volna, a kisváros élete meg teljesen a szemem előtt zajlott. Ami mégis nagyon zavaró volt számomra, hogy össze-vissza ugrált az időben. Teljesen rendszertelenül követte egymást a most, a '20-as, és a '40-es évek  nagyjából bármelyik éve. Igaz, hogy a történetet egy 86 éves idős asszony meséli el, de ez a szertelenség és ugrándozás pont olyan idegesítő volt, mintha élőben hallgattam volna. Egy idő után elvesztem a fonalat, de itt annyi előnyöm volt, hogy meg tudtam nézni a fejezet elején, mikor is járunk. Aha, igen, ez a nő halt meg az előbb, 25 évvel később. Szóval nem igazán élveztem a dolgot.